Budakeszi
Evangélikus
Egyházközség

Igehirdetések

Igehirdetés 2023.01.15.

Énekek: 48, 2, 435, 464, 312, 12

Oltár előtti lekciók: 2Móz 33,17-23; Rm 12,6-16

Textus: Mt 5,17-19

“Rend a lelke mindennek”- tartja a mondás. Mások - talán önmaguk felmentésére - azt vallják: A zseni uralja a káoszt. Nemrég egy beszélgetésben azt mondta valaki: Kutató társaim közt megfigyeltem, hogy igazán komoly eredményeket a rendet szerető emberek tudnak felmutatni. Minden esetre igaz, hogy akár a rend, akár a káosz hétköznapi értelemben is nagy befolyással tud lenni az életünkre, és noha igyekszünk őket uralni, mégis valahogy az az érzése az embernek, hogy ezek nagyságrendileg fölöttünk álló dolgok is: létezik kozmikus rend, és kozmikus káosz. A rend formáját, keretét a törvény adja. Bizonyos vallások azt tanítják: maga a világrend/világtörvény a lét forrása és fenntartója, a világ mozgatója. A Szentírás is a létünk alapjának tartja a rendet, de nem a forrásának. Nem maga a rend adta az életünket, és nem az mozgat mindent és vele minket is, hanem Isten alkotta a rendet: a káoszból kozmoszt. Elválasztotta egymástól az össze nem illő dolgokat, működésbe hozta a világot, hogy helyet készítsen az életnek. A természet rendjét, törvényét úgy látjuk, mint egy magában is működő folyamatot, amit elég lenne talán csak egyszerűen zavartalanul hagyni, és akkor minden rendben lenne. Az emberi együttélés rendje azonban nem ilyen magától értetődő. Azért nem, mert a bűnesettel éppen a káoszt kedvelő, mindent szétdobáló hatalom, a gonosz befolyása alá került az ember. Ezért van szükség a helyzethez szabott törvényre. A törvénynek ereje és hatalma van. Lehetővé tud tenni és meg tud akadályozni dolgokat. Olyan törvényre van szükség, aminek alapja a Tízparancsolat, de mindig újra foglalkozni kell vele, meg kell érteni, mit jelent az a mi konkrét helyzetünkben. Ironikusan szokták mondani: a házimunka eredménye csak akkor látszik, amikor valaki nem végzi el. Valahogy így vagyunk az emberi együttélés rendjével is: akkor a legszembetűnőbb a fontossága, amikor valahol sérül, csorbát szenved; ha nem foglalkoznak vele, ha nem őrzik, védik. Emberi kapcsolataink nem működnek maguktól, természetes módon. Éppen úgy nap mint nap gondozni kell őket, amint fenntartjuk a fizikai környezetünk rendjét. Isten jól tudja ezt, ezért adta a törvényt. G. Voigt így vélekedik erről: “Sokan tekintik úgy a törvényt, mint iránytűt az Isten tetszése szerinti igaz élethez. Megmondja az embereknek, hogyan kell cselekedniük, s ha hagyják meggyőzni magukat, s elfogadják a törvényt (legalábbis a többség), akkor a világ szép lassan jó útra tér. Azonnal észrevesszük, hogy ezzel az elképzeléssel valami nincs rendjén. A törvénynek bizonyos értelemben csakugyan van megtartó ereje, s nagyon rosszul járnánk, ha nem így lenne. E nélkül a rend nélkül nem tudnánk élni. Csakhogy nem feledkezhetünk el arról a körülményről, hogy a törvény a bűnös embernek adatott.” W. Elert a törvényt ahhoz az utat szegélyező kerítéshez hasonlítja, amely a lovasnak jelzi, hol húzódik a felebarátja virágoskertje, de mit ér az, ha a ló már azon belül van, és patái az ágyásokat tapossák?” Talán elkésett Isten a törvénnyel? Vagy az ember nem képes azt megérteni? Ez a kép is szemlélteti azt a problémát, amiről Pál apostol olyan sokat ír leveleiben, hogy ugyanis a törvény nem tesz igazzá, csak szembesít bűneinkkel, jelzi, hogy már a “virágoskertet tapossa a lovunk”. De ahogy nem tud jóvá, igazzá tenni, úgy meg is keményíti az emberi szívet. Hiszen ha kritika ér minket, hányszor védjük az igazunkat, igyekszünk megmagyarázni a helyzetünket, és szembefeszül ez a magyarázkodás Isten törvényével és jó akaratával. Vagy épp a törvényt próbálja az ember aktualizálás címén a önmaga és céljainak igazolására felhasználni. Így hát a törvény eszközével nem lehet a világon segíteni. Ebben futott zátonyra a farizeusok kegyessége, és ez a csapdája teljesítménykényszer alatt roskadozó agyon szabályozott, mégis sok sebből vérző világunknak is. A farizeusok saját kegyes jogalkotó/jogértelmező tevékenységük hálójába gabalyodtak bele. Holott a törvény számukra eredetileg a hitvallás szerves része. Mózes 5. könyve egy mondatba foglalja a nagy parancsolatot a “sömá” hitvallással, ami minden hithű zsidó ember számára az Istenhez tartozás alaptétele. “Halld meg, Izrael! Az Úr a te Istened, egyedül az Úr. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” Jézus pedig ehhez a szeretethez akarja visszavezetni az ő gondolkodásukat, és a mienket is. De sokan nem értették őt. Azzal vádolták, hogy semmibe veszi, vagy könnyelműen értelmezi a törvényt. Számon kérték, különféle rafinált kérdésekkel fogást kerestek rajta. Körülbelül úgy, mintha ma azt kérdeznék tőle: konzervatívan, vagy liberálisan értelmezi a törvényt. De Jézus azt mondta: ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt. Őt nem lehet ezekbe a kategóriákba besorolni. Jézus nem értelmezi, hanem lényege szerint érti és éli a törvényt. Nem lihegve teljesíti vagy túlteljesíti az elvárásokat, hanem úgy tölti be a törvényt, ahogy csak ő tudja: Istennel teljes egységben. Ezzel hoz régi-újat: a szeretet törvényét. Azt, ami Istenhez kapcsolja az embert, nem pedig szembefordítja vele. Ezért mondja a következőkben követőinek: “Ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és a farizeusok igazságát, semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” Nem a teljesítményt kell tehát még tovább fokozni; arról sincs szó, hogy Isten akaratának teljesítése helyett egyszerűen csak szeressünk, ahogy jön; hanem felismerni, hogy Jézus a mi igazságunk. “ Ő töltötte be a törvényt a kereszten, hogy elvegye elégtelen voltunk büntetését, megbékéltessen Istennel és ezáltal szabaddá tegyen minket. Nem könnyebb,hanem igényesebb utat ad elénk. Nem fellazítja a törvényt, hanem elmélyíti annak értelmét. Bonhoeffer így fogalmazza meg Jézus elénk élt példáját: “Jézus úgy áll Isten előtt, mint aki engedelmes és szabad. Engedelmesen úgy cselekszi az Atya akaratát, mint aki vakon követi a neki előírt törvényt. A legszemélyesebb felismerésből , szabadon mond igent erre az akaratra, nyitott szemmel és örvendő szívvel, újból és újból saját magából hozza létre. Az engedelmesség szabadság nélkül rabszolgaság, a szabadság viszont engedelmesség nélkül önkény. Az engedelmesség megköti a szabadságot, a szabadság pedig megnemesíti az engedelmességet. Az engedelmesség a teremtményt a Teremtőhöz köti, a szabadság pedig Isten képmásaként állítja őt Teremtője elé. Az engedelmesség megmutatja az embernek, hogy számára ki kell mondatnia, mi a jó, s hogy Isten mit követel tőle, a szabadság pedig lehetővé teszi az embernek, hogy a jót ő maga hozza létre.AZ engedelmesség tudja, hogy mi a jó, és megteszi. A szabadság bátran cselekszik, és a jóról és a rosszról való ítéletet Isten döntésére bízza. Az engedelmesség vakon követ, a szabadság nyitott szemmel jár. A felelősségvállalásban mindkettő megvalósul, a szabadság és az engedelmesség is, miközben magában hordozza e kettő feszültségét. Ha az egyik önállósulna a másikkal szemben, az a felelősségvállalás végét jelentené. A felelősségteljes cselekvés kötött és mégis alkotó.” I

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy minden gyengeségünk és kudarcunk ellenére bizalmat szavazol nekünk. Felelősséggel bízol meg és számítasz ránk. Ugyanakkor mégis hordozol minket, bízhatunk benned, kezedben tudhatjuk életünket.

Ámen

Igehirdetés 2023.01.06.

Ének: 185, 186, 115

Oltár előtti lekciók: Ézs 60,1-6; Ef 3,1-7

Textus: Jn 8,12

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, és ott élt egy hatalmas, nemes szívű, igazságos király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát. Maga elé hívatta hát őket, és így szólt: – Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek benneteket, a következő. A palotám báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdd te, kedves legidősebb fiam! A legidősebb fiú gondolkodott, és mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti azt a báltermet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlanul dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg. A középső fiú úgy gondolta, szénával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a széna, hátha azzal sikerül megtölteni a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipelték a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg. A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére, a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy akar így megfelelni a próbán, de ő nem szólt semmit, csak derűsen üldögélt. Amikor elérkezett az éjfél, és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mé­csest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig világított, a leg­távolabbi sarkocskába és zugba is jutott a fényből. A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt: – Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved is teli van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt a Fény vezéreljen az uralkodásban! Így a legkisebb fiú kapta meg a koronát, és igazságos, bölcs, nemes királya lett a virágzó országnak, olyan, akit mindig a világosság vezetett.

Vízkereszt ünnepének görög neve: hé héméra tón fóton = a fények napja. Már túl vagyunk a mélyponton, érzékelhetően hosszabbodnak a nappalok. A karácsony körüli meghitt ünnepi fényeket, az otthonok gyertyafényeit felváltja a külső világosság. Mintha csak azt üzenné: Ébresztő! Itt a reggel! Bújjatok elő a visszavonultságból! János evangéliuma Jézusnak sok fénnyel, világossággal kapcsolatos üzenetéről tudósít. Ő a világ világosságaként érkezett meg közénk. De nem egy hirtelen felkapcsolt vakító reflektor fényével, sem úgy, mint amikor hirtelen felrántják reggel a függönyt, és az árnyék után elvakít minket a ránk zúduló fény. Az evangélium bevezetője azt mondja róla: Az Ige testté lett … az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert. Közénk érkezett, hogy betöltse maga körül a teret. A mai nap evangéliuma nem szerepel az olvasmányok között, csak a kezdő énekkel idéztük fel a napkeleti bölcsek történetét. Hogy királyok lennének ők, azt Ézsaiás királyok hódolatáról szóló próféciájának áthallása ültette a köztudatba, és gazdag ajándékaik is ezt látszanak igazolni. A történet másik királya Heródes, aki az erőszakra alapozta hatalmát. De az igazi kérdés Jézus királysága. Király vagy te? Te vagy a zsidók királya? Ki vagy te? Ez a kérdés végigvonul az egész evangéliumon. Jézus válasza erre: “Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére.”

Mai igénk pedig mindenkori hallgatói felé, így felénk is fordítja a kérdést: Kicsoda Ő nekünk? És kik vagyunk mi neki? Befogadói, követői vagyunk-e ennek a világosságnak? Jézus fenti szavai a jeruzsálemi templomban hangzottak el. A fejezet elején arról olvashatunk, hogy kora reggel bement a templomba, és “az egész nép hozzásereglett”. Vonzása megtöltötte a teret emberekkel. Tele lett a csarnok a sokasággal, akik hozták magukkal Isten utáni vágyukat; gondjaikat, betegségeiket, félelmeiket; kíváncsiságukat és kérdéseiket; lelkesedésüket és Jézusba vetett reménységüket. Velük együtt ezekkel telt meg a tér. Aztán megérkeztek az e világból valók is, akik erővel építik hatalmukat, talán száznál is több szolgát rendelnek maguk mellé: az írástudók és a farizeusok. odavezettek egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, és középre állították. Általuk pedig kezdett megtelni a tér váddal, haraggal, provokációval; szorongással, bűntudattal és feszült várakozással. Gondolatban talán már markolták is az ítéletvégrehajtás kemény köveit. Jézus pedig csak ült középen, nem csinált semmit, csak csöndben lehajolva írt a porba. Amikor pedig számon kérték, miért nem mond már valamit, meggyújtotta az irgalmas szeretet kis mécsesét, s így szólt: “Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Akkor meghátrált és kivonult a vád és harag sötétje, hogy átadja helyét a megbocsátás világosságának. Így lett ott a világ világosságából - ami még lehetne akár egy uralkodói program is - egészen személyes belső erő: az élet világossága. Így érkezik hozzánk is, hogy ne csak külső szemlélői legyünk megjelenésének, hanem kijelentse magát egészen személyesen nekünk, megváltoztassa életünket bűnbocsátó irgalmával.

Ahogyan a mesebeli öreg király szíve átmelegedett, úgy járja át ma a mi szívünket is Jézus világosságának öröme és békessége. Mert ugyan tapasztaljuk, hogy a sötétség mindig igyekszik teret hódítani, maga mögé állítja szolgái seregét, mégsem képes arra, amire a világosság, hogy betöltse életünk minden zugát.

Imádkozzunk!
„Te vagy a fény a szívemben Jézus, add, hogy ne szólhasson bennem a sötét. Krisztus, jöjj, te vezess utadon.”

Igehirdetés 2022.12.31.

Énekek: 176 2 174 397 307 12 Himnusz

Oltár előtti lekciók: Ézs 30,8-17; Lk 12,35-40

Az igehirdetés alapigéje: 2Kor 5,1-10

2021-ben egy kortárs kiállítás az (Faur Zsófi Galéria): Otthonról haza címet viselte. “Mit jelent otthon lenni és mit jelent elmenni onnan? Mi köt minket egy adott helyszínhez, és mi is tulajdonképpen a honvágy? Lehetséges, hogy idővel változik a hazamenni jelentése? Vagy hogy több helyet is az otthonunkként emlegetünk? A művek nagy részének kiindulópontja a ház motívuma. Geometriailag egy igazán egyszerű formáról van szó: egy négyzet és egy háromszög alkotja ezt az alakzatot. Azonban hiába az egyszerűsége, ez a forma rengeteg érzelmet indít be a befogadóban, hiszen mindannyiunkban felidézi az otthon melegségét. Legtöbbször azt a védőburkot juttatja eszünkbe, ahová elvonulhatunk a világ zaja elől. Máskor pedig épp egy helyet, ami bezár, ami korlátoz.” - szól az alkotók témafelvezetése. Az egyik művész a ház rétegeit tárja fel, kutatva ezzel az otthon lényegének a titkát.

A mi kis betlehemünk itt a templomban - sok másikhoz hasonlóan - szintén ezt a házat képezi le. Azt a házat, aminek a minimum igényei ebből a pár egyszerű formából kielégíthetőek: egy négyszög és egy háromszög, és “kész a kuckó” - ahogy Micimackó is mondja. A biblikus szimbolika szerint talán még tovább is egyszerűsíthetjük a képet: elég csak a háromszög annak a bizonyos sátornak a jelzésére, ami nem más, mint a földi életünk. Ez az egyszerűség utal a létünk törékenységére, átmenetiségére, az állandó úton levésre. Ahogy Izrael népe úton volt a pusztában, ahogy Jézus is út közben végezte szolgálatát, úgy a mi életünk is folyamatos vándorlás térben és időben egyaránt. Az ünnepre behúzódunk. Nem a “Maradj otthon!” felszólítás miatt, hanem mert sietségeink közepette keressük a megnyugvást, a biztos, védett kikötőt, ami ismerős, ami szeretettel bélelt, és a változó világban valami állandóságot képvisel az életünkben. Ez a szenteste. Aztán útra kelünk. Felkeressük egymást, keressük a találkozás lehetőségét szeretteinkkel.

A mai nap, a Szilveszter napja sokak számára épp az otthonról elmenésről, hangos ünneplésről szól. Arról, hogy kicsit nem kell gondolunk a kötöttségekre, bezárunk magunk mögött egy ajtót, ami mögé egy pillanatra el lehet rejteni a gondokat, kétségeket, nehéz terheket, eredményeket vagy kudarcokat. Amikor ide a templomba az Óév ünnepére érkezünk meg, év végi összegzésre, Isten előtti számadásra készülünk. Arra, hogy végiggondoljuk, hogyan is érkeztünk el idáig, mit hoztunk magunkkal; mi tölti be az otthonunkat, mi minden rétegződött egymásra az év folyamán bennünk; milyen állapotban van - nem csak fizikailag, hanem az egész létállapotunkat tekintve - az otthonunk, a földi sátorunk, ahogy Pál fogalmaz. A képnél maradva azt mondhatjuk: sok mindent behordtunk ebbe a sátorba. Sok mindent fölhalmoztunk: tudást, tapasztalatot, hitet vagy épp gyanakvást; erényeket vagy megrögzött hibáinkat. Ezeket gyakran rendezgetjük, válogatjuk; élünk velük szükség szerint, vagy cipeljük őket, mint elhagyhatatlan terhet. És talán csak ritkábban figyelünk fel magának a sátornak az állapotára. Arra, hogy nem csupán épül, megtelik sok értékkel vagy kacattal, hanem kopik, foszlik is ez a sátor; tépik viharok, áztatja eső, süti a nap; megviselik a változások is; míg végleg el nem használódik. “Kellene már egy új!” - mondjuk néha elavult holmikra, esetleg viccesen, némi öniróniával fájó tagjainkra. De mondhatjuk-e ugyanezt az egész életünkre? Igen, előfordulhat. Sokféle értelemben, és sokféle módon lehet új életet kezdeni. Egyszerűen eldobni a régit, és mindent elölről felépíteni, ahogy ezt a fogyasztói társadalom szemlélete sugallja; vagy ahogy néha valóban indokolt lehet egy ház lebontása, hogy újat lehessen a helyére építeni. Lehet új életet kezdeni a régi alapokon is, megőrizve az értékeket nagy elhatározásokkal, komoly erőfeszítésekkel. Lehet megújulni önismeretre épülő kitartó következetességgel; külső körülmények megváltoztatásával. De az igazán gyökeres változáshoz a kapcsolódások, kötődések segítenek. A másoktól kapott és a másoknak adott szeretet és elfogadás tudja valóban mélyen és tartósan megújítani az életünket. Ennek is jelképe a betlehemi házikónk: Jézus Krisztus beköltözött a földi hajlékunkba, közeli kapcsolatba akar kerülni velünk, hogy új élettel ajándékozzon meg minket. Ez pedig akkor valósul meg, ha befogadjuk őt. Oda, a “rongyos istállóba”, életünk valóságába, amit bizonyára sok erőfeszítéssel igyekszünk tisztán és rendben tartani, de amit az Ő jelenléte tud igazán otthonná tenni.

Isten igéje azonban a mai napon - és legyen érte hála, hogy nem csak ma, hanem újra és újra - emlékeztet arra is, hogy nem elég a földi sátrat foltozgatni, állagát óvni, fejleszteni, szépíteni, hanem fel kell készülnünk arra az időre is, amikor lejár itteni létünk, és meg kell jelennünk Isten színe előtt végső számadásra. Jézus sem csupán azért jött, hogy javítsa biztonság érzetünket, komfortosabbá tegye itteni életünket, hanem, hogy elvezessen annak végső céljára, az üdvösségre. Ez pedig úgy történt, hogy az ő földi sátorát, teste templomát is le kellett rombolni, hogy három nap múlva felépítse, hogy elénk tárja azt az utat, amit nekünk is elkészített mennyei Atyánk. Pál is józanul számol azzal, hogy a földi létforma számára is, mint minden ember számára, egyszer véget ér. Ez azonban nem jelenti személyes létének is a végét. A halállal csupán egy másik létformába történô átmenet alkalma jön el. Így készíti Isten a mi örök hajlékunkat, mennyei otthonunkat is, át fogja változtatni a mi esendô testünket, hasonlóvá téve azt az ô dicsôséges testéhez (Fil 3,21) Pál bizakodva várja ezt az időt. Noha számtalan helyen ír arról, milyen nehéz a jót tenni, sőt lehetetlen az üdvösségre méltónak lenni, mégsem félelemmel várja a végső napot. Hiszen ebben az értelemben is a kapcsolatiság, a kötődés, vagyis az Isten iránti szeretet vezet az új életre. Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Ahogy az evangéliumi olvasmány is biztatott minket: “Boldogok azok a szolgák, akiket megérkezésekor ébren talál uruk.” (Lk 12,37) Örömmel várhatjuk őt. És mi van a leplezetlenséggel? “Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” Csak az Isten újjászülő szeretetébe vetett bizalom tarthat meg minket. Így válhat az előtte való mezítelenségünk kiszolgáltatottság helyett azzá a meghitt bizalommá, amivel az újszülöttet mezítelenül öleli magához az édesanyja. Így kezdődhet az új életünk, s indulhatunk otthonról haza.

közeledem magamhoz
távolodom tőled
távolodom magamtól
közeledek hozzád

távolodom magamtól
távolodom tőled
közeledem magamhoz
közeledem hozzád

közeledem magamtól
közeledem tőled
távolodom magamhoz
távolodom hozzád

(Regős Mátyás)

Igehirdetés 2022.12.25.

ének:165 2 154 151 310 11

lekciók: Mik 5,1-4a; Lk2,1-14

Textus: Róm 5,18-21

“Vigyáznom kell magamra, mert belőlem csak egy van. Mások többen vannak, őket könnyebb pótolni.” - tartja egy kissé vulgáris mondás. Mégis a mai ige kapcsán valahogy elgondolkodtam rajta. Mit ér, mi a jelentősége egyetlen embernek? Ki is az az egy? Tudjuk jól, milyen hosszú folyamat, mire az ember megismerkedik önmagával, egyáltalán tudomást szerez önmagáról. A csecsemőnek komoly felismerés, amikor meglátja az összefüggést a saját végtagjainak mozgása és önmaga között, vagyis, hogy ezek a mozgó valamik őhozzá tartoznak. A beszédfejlődésben, és ezzel az énkép kialakulásának útján fontos állomás, amikor már nem 3. személyben beszél magáról, hanem azt tudja mondani: én. És ez az én még hosszú ideig mindennek a kiindulópontja és alapvető szempontja lesz. Mert újabb hosszú, és talán egész életünk végéig tartó folyamat, hogy megértsük, kik azok a mások, akik sokan vannak, akik időnként értem vannak, de még többször nem; kik azok, vagy ki az, aki számomra egyetlen; hol a helyem a többiek között, mikor és hogyan történik, hogy én vagyok értük? Ki vagyok? Kinek kell lennem?

Mennyit tud ártani vagy használni egyetlen ember, és van-e önálló felelőssége, vagy minden mindennel összefügg és kölcsönhatásban van egymással? A népi bölcsesség azt tartja: “Egy fecske nem csinál nyarat.” - vagyis egyetlen ember, vagy a kevesek hiába is erőlködnek, nem tudják megváltoztatni mégoly jó és nemes meggyőződésük szerint sem a világot. Mégis vannak/voltak nagy formátumú, tehetséges vagy elszánt emberek, akik kitartásukkal akár hosszú időre nézve is nagy hatást gyakorolnak. A személyes életünkben pedig - s egyre többet foglalkozik ezzel a tudomány - nemzedékek sorainak hatása érvényesül. Otthonról hozott mintáink régi őseink hagyományainak, történelmi vagy személyes élményeknek és traumáknak a lenyomatai mentén rajzolódnak. Pál apostol szavai látszólag végtelenül leegyszerűsítik ezt a kérdéshalmazt, s az emberiség történetét két pólushoz kötik: az egy Ádámhoz és az egy Krisztushoz. Ádám úgy szerepel, mint a legősibb minta, ami az egész emberiségre mindörökre hatást gyakorol. Méghozzá nem éppen pozitív hatást, nem éppen pozitív mintát ad. Általa jött a bűn a világba. Felment ez minket, vagy legalábbis enyhítő körülmény? Vagy éppen olyan meghatározottság, amivel szemben hiába is küzdenénk, nincsenek esélyeink? Tudnunk kell, hogy Ádám személye előkép a Bibliában. Ádám és Éva története mindannyiunkról, az emberiségről szól. Arról, hogy életünkben újra és újra döntés helyzetbe kerülünk. Arról, hogy mi is az a bűn valójában, aminek mindannyian részesei vagyunk. Nem az, ugyanis, amit az ember fejéhez vágnak, vagy amiért a törvényszék elé citálják. Ezek a konkrét dolgok a következményei, a lenyomatai az eredeti bűnnek éppen úgy, mint maga a halál is. Az eredeti bűn nem az, amiért számon kérnek, hanem az, amitől szenvedünk, amitől hiányérzet él bennük, és amitől az az én, akiből csak egy van, egyedül érzi magát, önmagába zárva. A bűn miatt a “vigyáznom kell magamra” gondolat szorongást kelt és a kiszolgáltatottság érzését. Azt jelenti, résen kell lennem. A jó mértéke önmagam leszek, így helyezem magam biztonságba, és bástyázom körül magam minden mással szemben, de egyúttal ez szüli az emberben a bizalmatlanságot is. Ádám és Éva rejtőzködése ez bennünk, a félelem az Istennel való találkozástól.

Karácsonykor Isten gyermekké lett. Miért gyermekké? Miért nem egy király vagy egy hadvezér bukkant fel hatalommal és dicsőséggel, ahogy azt sokan várták is a maga idejében? Mert Isten nem a bűn következményeit akarja lesöpörni a földről erőnek erejével, hatalmát fitogtatva. HIszen azzal semmi nem változna. Az csak annyit érne, mint ha a gyomot lekaszálnák, de a gyökere a földben marad. Egy darabig rendezettnek tűnhet az a kert, de hamarosan újra felveri a gaz. Isten azonban gyökeres megoldást akar, nem látszatot. Nem a bűn következményeit törli el egy varázsütéssel, hanem keresi a rejtőzködő embert: téged és engem. Azt kérdezi: Hol vagy? Miért rejtőzöl önmagadba? Miért veszítetted el az Isten iránti bizalmadat, ami az egymás és önmagunk iránti bizalmat is magával rántja? Ahogyan egy kisgyermek nyílt és őszinte tekintete bizalmat ébreszt az emberben azzal, hogy ő maga bizalommal tekint ránk, úgy akarja a gyermekké lett Isten visszaállítani a hozzá való bizalmunkat: ez a kegyelem; az új döntés helyzet, melyben felébredhet az elveszett bizalom a szívünkben.

“Pál mennyire radikálisan gondolkodik azzal kapcsolatban, hogy hogyan törlődik el a bűn. Nem arról olvasunk, hogy a bűnös világ egy része javítódik meg, és nem is arról, hogy az egész, hanem, hogy „ahol megnövekedett a bűn, ott MÉG BŐSÉGESEBBEN kiáradt a kegyelem“. Az Úr érkezése mindent felülír, új teremtést hoz. Jézus születése, halála feltámadása új létállapotot teremt, a bizalom állapotát. Tillich: „a kegyelemben valami legyőzetik; a kegyelem valami ellenére történik; a kegyelem az elválasztottság és az elidegenedés ellenére történik. A kegyelem az életnek az élettel való újraegyesülése, az énnek önmagával való kibékülése. A kegyelem elfogadása annak, amit elutasítanak. A kegyelem a sorsot értelmes sorssá változtatja; a bűntudatot bizakodássá és bátorsággá változtatja. Van valami diadalmas a kegyelem szóban: a bűn bősége ellenére a kegyelem még bőségesebben árad ki… Abban a pillanatban a kegyelem legyőzi a bűnt, és a megbékélés áthidalja az elidegenedés szakadékát. És ehhez a tapasztalathoz semmi sem szükséges, semmilyen erkölcsi vagy intellektuális előfeltételezés, semmi más, csak az elfogadás.“

A kérdés csak az: Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy az Isten elfogad? Képesek vagyunk-e a kezébe tenni a létünk, az énünk biztonságát? Tudunk-e kinyílni számára, és ezzel valami egészen más minőségben egymás és önmagunk számára? Legyünk elfogadói és hordozói ennek a kegyelemnek, ne vessünk gátat az áradásának.

Ámen

Igehirdetés 2022.12.04.

Ének: 148, 2, 145, 146, 312, 12

Oltár előtti lekciók: Róm 15,4-13; Lk 21,25-36

Textus: Mal 3,1-7a

A minap egy családi beszélgetésben azt mondta valaki: “A Mikulást nem a virgács miatt várjuk, hanem azért, mert ajándékot hoz”. És mennyire igaz 🙂 Gyerekkoromban a virgács a csizmában még hatállyal bírt, aki kapta, nagyon is komolyan vette, fegyelmező ereje volt. Félreértés ne essék, nem sírom ezt vissza, hiszen a fegyelmezésen túl ítéletosztó, megbélyegző is lehetett. Akadt olyan gyerek, aki csak virgácsot kapott, és ezzel megkapta a bélyeget, hogy ő rossz. Aztán finomodott a helyzet: a pirosalma, mogyoró, és persze a szokásos édességek mellett a virgács a Mikulás attribútumaként, tekintélyének jelképeként, a lágy zacskó tartóoszlopaként szerepelt, de nem volt már fenyegető üzenete, csak úgy ott volt, mintha betűzte volna a csomagba a Nagyszakállú a névjegykártyáját. Mára pedig a virgács kifejezetten dekorációs elemmé szelídült, aranyra festve, feldíszítve, csillogón, kedvesen - ha egyáltalán létezik még. Tapasztaltam már, hogy nem is feltétlenül tudják a gyerekek, mi az. Nem sírom vissza a büntető, virgácsosztó Mikulást, hiszen a személye valamiképpen a transzcendens hatalmat képviseli a gyerekek gondolatvilágában, mintha Isten udvartartásának tagja lenne. Azért jön, mert szeret téged., nem csak, ha jó voltál.

Az advent és a böjt liturgikus színe a lila. Lila a stóla, az oltárterítő, és ehhez kötődik az adventi koszorú lila gyertyáinak hagyománya is. Az advent is böjti tartalmú időszak, a katolikus szóhasználatban kis böjtnek is hívják. A lila színt egy tanulmány egy középkori teológus nyomán az ellentétek harmóniájának nevezi. A természetben előforduló lila színt szolid küllemű, ám mégis messzire illatozó virágok képviselik, mint az ibolya, orgona, levendula. Maga a szín is magában hordja az ellentétet azzal, hogy egy hideg és egy meleg szín keveréke: a harsány piros és a szelíd kék, mint a tűz és a víz/jég, a föld és az ég színei. Egy a színek hatásával foglalkozó pszichológus/szociológus pedig azt állapítja meg: a lila egyesíti magában az érzékiséget és a lelkiséget, a megérzést és a megértést, a szeretetet és a tagadást. Emiatt a belső feszültség miatt sokan nem is szeretik, nyugtalan, depresszív, vagy meghasonlott színnek találják. Goethe például a világ hanyatlásának hangulatát látta benne.

Mit jelent számunkra az adventi idő? A böjti hangulat eléggé kikopott belőle, átvette az uralmat az ajándékozás és az ajándékvárás, a sokszor már túlzottan sok rendezvény, a fények, díszek hol kellemes, hol már nyomasztó kavalkádja, ezek ellenpontjaként a harmónia, otthonosság, békesség keresése. MIt üzen nekünk a lila szín szimbolikája? Az fentiekhez hasonló mértékű kontrasztot a mindennapok valóságában épp ott érezzük leginkább, ahol azokkal a helyzetekkel szembesülünk, azokkal az emberekkel találkozunk, vagy épp messze vagyunk tőlük, akik nélkülözik a fényt, az otthont, és nemhogy az ajándékot, de még a mindennapok alapvetően szükséges dolgait is. Ám ezekben az ellentétekben nem találjuk a harmóniát, sokkal inkább a világ meghasonlottságát. És persze lehetnek más feszültségeink is: társadalmunk, kisebb vagy nagyobb közösségeink, személyes életünk gondjai, belső ellentmondásai.

A lila szín nem csupán lefesti az ezekből fakadó élet érzésünket, hanem a várakozás feszültségét is magában hordja. Azt a kicsit homályos perspektívát, amit hol csak megszokásból, hol komoly aggodalommal úgy mondunk: Nem tudni, mit hoz a holnap.

Adventben mindezek között, talán minden évben más belső töltéssel, de újra és újra Jézus születésének ünneplésére készülünk. Vajon milyen ellentétek feszültségét hordhatta ő magában, aki Isten és ember egy személyben, aki által a menny és a föld kettőssége egy gyermekben testet öltött, akinek személyében az ég és a föld összeért, úgy, mint semmi másban, s akit bűntelenül gonosztevőnek járó ítélet sújtott? Malakiás könyve az Ószövetség utolsó darabja. Mai igénk első mondatában - úgy is fogalmazhatnánk - a két szövetség összeér, hiszen erre a mondatra utalt Jézus, amikor Keresztelő Jánosról szólt a sokasághoz: “Ő az, akiről meg van írva: Íme elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat.” Malakiás, amikor ezeket a mondatokat írta, még nem tudhatta, kiről beszél. Szavai, stílusa sokban hasonlítanak a nagy próféták üzenetéhez, akik Isten közelgő ítéletét, a közelgő fogságot hirdették. Csakhogy ez a nép már hazatért onnan. Túljutott azon a súlyos történelmi helyzeten, amit Isten büntetéseként éltek meg, és amiből 70 éven át várták a szabadulást, azaz a megváltást. Malakiás a hazatért, templomát építő néphez szól. Azokhoz, akiknek minden oka megvolna arra, hogy megváltott népként éljenek, mégis ott folytatják, ahol sok évtizeddel azelőtt abbahagyták: hűtlenség, visszaélések, az őszinte istentisztelet hiánya. Mondhatnánk: amióta, és ameddig csak ember az ember … De a világ feszültsége=Isten feszültsége is. És főleg Isten és az ember kapcsolatának feszültsége. Malakiás könyve így kezdődik: “Szeretlek benneteket - mondja az Úr. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” Ez az értetlenség vonja magával Isten ítéletét: “Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! - mondja a Seregek Ura. De ki tudja majd elviselni eljövetelének napját, és ki állhatna meg, amikor megjelenik?” Isten szeretete és ítélete feszül egymásnak. Az ítélete olyan lesz, mint az ötvösök tüze, amely megtisztítja, fényessé teszi az ezüstöt és az aranyat. Isten ítélete nem virgács, ami megszégyenít, porig aláz és megbélyegez. Nem is olyasmi, amit, ha nem vesszük annyira komolyan, talán nem is fáj; vagy ha kicsit átfestjük, feldíszítjük, majd csak megszelídül. Isten ítélete halálosan komoly: a lelki haláltól akar megmenteni. Olyanná akar tenni ismét, amilyennek teremtő akaratából elgondolta az életünket. Mégis, ma is vallhatjuk: Istent nem az ítélete miatt várjuk, hanem mert ajándékot hoz: Jézus Krisztust, Megváltónkat, aki magára vette a nekünk járó ítéletet. Ez a kegyelem. Ahogy Bonhoeffer sokat idézett gondolatában fogalmaz: a drága kegyelem. “Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. A drága kegyelem az evangélium, az örömhír, amelyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell.” Jézust várjuk, aki beleáll a mi feszültségeinkbe, életünk kibékíthetetlen ellentmondásaiba, s akiben az ég a földdel mégis összeér, hogy tudjuk az utat hazafelé, oda, ahol valódi otthonosság, békesség és harmónia vár ránk. Legyen az ádventünk ilyen békességgel teli böjt: nem elsősorban az önmegtagadás, hanem az elmélyülés értelmében, amikor nekünk is szól az előreküldött követ szava: Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Az adventi naptárunkon nyissa meg az érkező Jézus ennek az országnak egyre több ablakát.

Ámen

Igehirdetés 2022.10.02.

Ének: 45, 9, 332, 88, 311,11

Lekciók: Ef 3,13-21; Lk 7,11-17

Az igehirdetés alapigéje: Ézs 38,9-16

“Megszülettünk hirtelen, 
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.
Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.
Hadd teljék az életünk
– mint lehet – szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.”

-írja Devecseri Gábor jól ismert versében. Sokatmondó a címe, amit nem szoktak mindig emlegetni: ”Az egyes emberek dala együtt”. Egyénenként annyira különböző emberek vagyunk. A létünkben mégis összetartozunk, van valami közös mindannyiunk sorsában. Összekapcsol tér és idő, kortársaink jelentik azt az emberi közeget, amiben élünk: ők a jelenünk. A születéskor és a halálkor mindig találkozunk. Együtt örülünk, egymást vigasztaljuk, és talán hasonló kérdéseket is fogalmazunk meg. Persze ebben is, mégis, tudunk egészen különbözőek is lenni. Sokszor kevés, hogy a jelenünket faggatjuk. Ilyenkor megkérdezzük a múltunkat is, hogy értsük a jelent, és sejthessük a jövőt. Ezékiás király történetével találkozunk mai igénkben. Abban az időben (Kr.e. 716-618) volt Júdea királya, amikor Asszíria már elfoglalta Izraelt, az északi országrészt, és Júdeát is támadással fenyegette. A háború árnyékában Ezékiás személyes élete is kritikus állapotba került: halálosan megbetegedett. Egyénileg és a közösség vezetőjeként is válságos volt a helyzete. Az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere, dr. Henry Kissinger, egyszer azt mondta a New York Timesnak: „Nem alakulhat ki válság a jövő héten. Az ütemtervem már betelt."

“A válság azonban jön, akár megengedi az időbeosztásunk, akár nem, és néha úgy tűnik, hogy halmozódik is. Hogyan kezeljük ezt? Hogy az élet mit tesz velünk, az attól függ, hogy mit talál bennünk. Nem a válság teszi az embert; a válság megmutatja, hogy miből van az ember.”-írta erről valaki.

Ezékiás királyról a korábbi fejezetekben azt olvassuk, hogy folyamatosan konzultált Ézsaiás prófétával. Mondhatnánk: ő őszinte hitből volt, ezt mutatta róla a háborús válság mércéje. Mindaddig - uralma végéig - meg tudta őrizni országa függetlenségét, amíg Istenre figyelve hozta meg döntéseit. Példaértékű volt ebben való hűsége. A királyok könyve így tanúskodik erről: Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan ősatyja, Dávid tette.” Amikor ráköszöntött a halálos betegség, a próféta hozta a hírt, hogy Isten döntött így a sorsáról. Megrendítő képeket használ imádságában, amikor leírja, miként élte át ezt a helyzetet.(11-12.v.) Az az ember, aki eddig azt kérdezte Istentől: “Mi az akaratod? Mit tegyek?”, és az Úr akaratát követve soha nem érezte becsapva magát (nevének jelentése: JHVH az én erőm), most így teszi fel a kérdést: “Mi az akaratod? Mit teszel velem?” Az előző fejezetben azt olvassuk: “Arcát a fal felé fordítva imádkozott az Úrhoz.” Nem duzzogva, vagy sértetten, hanem a külső körülményeket figyelmen kívül hagyva most is csak Istenre figyelt. “Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, amit jónak látsz. És keservesen sírt.” Isten pedig így válaszolt: “Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Ezért megtoldom napjaidat még tizenöt évvel.” Ezékiás példája arra tanít minket, hogy milyen intenzív tevékenység, komoly lelki munka a mélyről fakadó imádság; és mekkora belső utat járunk be, míg megtapasztaljuk a különbséget aközött, hogy elfogadjuk és véghezvisszük Isten akaratát, vagy elfogadjuk, hogy Ő vigye véghez életünkben, vagy a környezetünkben az Ő akaratát. Hány féle színe van az imádságunkban a “legyen meg a te akaratod”-nak! Vajon csupa jót hoz ránk az Isten akarata? Vagy ő méri ránk a fájdalmat és a szenvedést is? Legyőzheti valami más erő az Ő mindenkor jó akaratát? Nekünk pedig le kell győzni, vagy meg kell tagadni önmagunkat, hogy elfogadjuk azt? Lehet-e alkudni Istennel? Mi lehet az alku tárgya? Hogy miért pont itt, miért pont most, miért pont én, és meddig még?

Ordass Lajos azt írja az imádságról szóló könyvében: “Az Isten akaratába való belenyugvás is lehet az imádkozás egyik célja. Mégpedig áldott célja. Mert kevés diadal van, amely nagyobb és fontosabb, mint amikor az ember önmagát győzi le. Ez hihetetlenül meg tudja erősíteni az embert. Megfigyelhetjük ezt Jézus példáján. Amikor a gecsemánei viaskodása után imádságából fölkelt, akkor ő nem volt összetörött szegény ember, aki irgalomért, kíméletért könyörög ellenségei előtt. Ellenkezőleg: Isten akaratának tudomásulvétele elégséges erőt adott neki arra, hogy szenvedését - még a kereszt kínját is - zokszó nélkül tudomásul vegye.”

Ám éppen Jézus szenvedése mutatja meg nekünk Isten akaratának irányát, vagyis, hogy Ő az üdvösségre akar elvezetni minket. Ezért enged időnként olyan küzdelmes utakra, ahol néha vele magával is meg kell küzdenünk. Ahogy Jákób küzdött a Jabbók folyónál, hogy csalóból az áldás hordozója lehessen; ahogy a sziroföníciai asszony nem tágított Jézustól, míg meg nem gyógyította beteg lányát, hogy hite mindannyiunk előtt példává lehessen. Ezek a példák - Ezékiást is ide számítva - bátorságot is adnak az imádkozásra. Isten nem tartja illetlennek a szavainkat, oda nem valónak a kéréseinket. Sőt, amikor Jézus a Szentlélek ajándékát ígéri, így biztatja tanítványait: “amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (Jn 14) Máté evangéliuma szerint pedig: “Amit hittel kértek, megkapjátok.” (21.f.) Kérjük Isten Szentlelkét, hogy Ő vezessen minket imádságainkban. Tegyen minket türelmessé, kitartóvá a könyörgésben, állhatatossá a hálaadásban, figyelmessé, hogy ne csak mondjuk a magunkét, hanem nyitott szívvel várjuk Isten válaszát. “Mi az imádság? Az a pillanat, amikor a háborgó tenger mélyére tekintve feltárulnak önmagunk előtt is szívünk legmélyének titkai. De feltárul Isten irgalmas szívének titka is, és ez a kettő találkozik.”

Ámen

Imádkozzunk! Áldunk téged mindenható Istenünk, hogy mint mennyei Atyánkat szólíthatunk meg téged. Köszönjük, hogy nálad nincs sem alkalmatlan idő, sem oda nem illő téma az imádkozásra. Köszönjük, Jézusunk, hogy te magad is könyörögtél értünk, táplálod örömünket és békességünket, hordozod fájdalmainkat. Kérünk, Szentlélek Isten: ébressz bennünk naponként vágyat, hogy megszólítsunk téged, ne engedd, hogy megfáradjunk, vagy önzővé váljunk az imádkozásban.

Ámen

Konfirmáció 2022.09.18.

Az igehirdetés alapigéje: Ef 3,14-21

Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

“Mi volt ma az iskolában?” “Semmi…” Ismerős ez a kis párbeszédfoszlány? Mit jelent ez a semmi? Talán azt, hogy az iskolában nagyjából mindig ugyanaz történik? Unalmas volt, a felére oda sem figyeltem? De jelentheti azt is, hogy annyira sok minden történt, amit úgysem lehet mind elmondani, hát egyszerűbb bele sem kezdeni. Vagy éppen azt, hogy nem ugyanarra gondolunk, mikor azt mondjuk: “történt valami”. Téged bizonyára az érdekel, hogy haladok. Ami neked történés, az nekem kötelesség, amiről pedig beszélni lenne érdemes, azt sokkal nehezebb elmondani. Talán felnőtt oldalról megkérdezni is. Vajon érdekel-e téged, vagy találok-e rá megfelelő szavakat, hogy jól megfogalmazzam? Vagy leginkább: kell ahhoz egy külön helyzet, egy térerő közöttünk, amikor egymásra tudunk hangolódni, hogy a semmi mégis valamivé váljon, megteljen tartalommal, hogy lehessen igazán lényeges dolgokról beszélni, hogy lehessen megfelelő szavakat és értő figylemet találni.

Amikor a teremtésről beszélünk, nehéz elképzelni azt a semmit, ami a kiindulópont. Isten a semmiből, szavával teremtette a világot. Bizonyára ehhez is kellett egy ihletett pillanat. Az, amikor elérkezettnek látta az időt, (mit mondok, hiszen az időt is Ő teremtette) … szóval, amikor jónak látta, hogy a semmi megteljen tartalommal, hogy valamivé váljon, az volt az ő ihletett pillanata. Olyannyira így történt, hogy lám, elképzelni, de még leírni sem tudjuk szavakkal igazán a semmit.

Mégis adódhat, hogy megfordul a helyzet, és úgy érezzük: dolgok, körülmények semmivé tudnak válni. Ez részben a létünk természetes velejárója: van, ami elmúlik, s azt felváltja valami más (pl. a gyermekkorunk); de jöhetnek külső események is, amik elvesznek tőlünk dolgokat, lehetőségeket, s ezt nem tudjuk természetesnek tartani. Janne Teller felkavaró regénye, a “Semmi” 14 év körüli fiatalokról szól. Osztálytársuk, Pierre Anthon egy napon azzal a gondolattal kezdi bombázni őket, hogy az életnek semmi értelme. A többiek érzik, hogy ez így nem lehet igaz. Hogy megcáfolják, s önmagukat is biztosítsák az ellenkezőjéről, elkezdik gyűjteni a Fontos Dolgok Halmát. A görcsös bizonyítani akarás közben azonban éppen ezeket az értékeket áldozzák fel, veszítik el. Míg egyikük megfogalmazza a végső tanulságot: Az élet értelmét nem lehet csak úgy eladni. Az élet értelmével nem szabad játszani.

A konfirmációra készülve a kinyilatkoztatás volt a kulcsszavunk. Tegnap a vizsgán el is mondtátok, hogy ez nem más, mint Isten közlése önmagáról, ami több formában érkezik meg hozzánk. Csendes jelek ezek a világ zajában, értő figyelem kell hozzá, hogy kihalljuk belőlük Isten nekünk szóló üzenetét. A hírek, reklámok, elfogult önös üzenetek hangosak, mint Pierre Anthon. Nem kérdezik, akarod-e hallani őket, viszont igényt tartanak az értékeidre, hogy pakold ki, akár áldozd is fel azokat. Isten szava azonban a semmitől a teljességig vezet minket, s nem hallgat el, nem is hagyja megát elhallgattatni. Nem a görcsös igyekezet ment meg bennünket az ürességtől, nem a fellelhető értékeinket kell felvonultatni bizonyítékul az értelmetlenséggel szemben, hanem rendszeresen keresnünk kell azt a helyet, helyzetet, ahol megvan az a különleges térerő, melyben Istenre hangolódhatunk. Pál, aki korábban maga is erőből törekedett rá, hogy önmagát igazolja, most így szól: Meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön. Előtte, aki meghatározza minden teremtménye rendeltetését, s erőt is ad, hogy betöltsük hivatásunkat.

Hamarosan ti is ide fogtok térdelni az Úr oltárához, annak az Istennek a színe elé, aki személyesen ismer, s a keresztségben neveteken szólított benneteket. Most kérjük tőle a megerősítést. Az apostol szavával kérjük rátok Isten áldását: “adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által”. Erősödjetek meg abban, amire Isten szánt titeket ebben a világban. Hogy történik ez? “Krisztus lakjék szívetekben a hit által.” Pál képekkel írja ezt le: Alap és gyökér.“ Ő legyen az erős alap, és a szeretetben gyökerezzetek meg.” De nevezhetnénk belső mércének is: “képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység” Ha Krisztus lakik bennünk, megnyílnak az életünk valódi távlatai.

“Megmérjük a világot” - Gondolat Zsebkönyvek - Amikor a világot különböző szempontok szerin megmérjük, akkor tájékozódunk benne, és be is lakjuk a mérés által, el tudjuk helyezni magunkat benne.

Thaleszről, a Kr. e. 6. században élt görög matematikusról jegyezték fel, hogy egyiptomi útja során azzal ejtette ámulatba a fáraót és a tudós főpapokat, hogy egy homokba szúrt bot segítségével meghatározta a piramis magasságát.

A nagyon egyszerű eljárás lényege az volt, hogy amikor a bot és az árnyéka egyenlő hosszú, akkor a piramis árnyéka is egyenlő hosszúságú a magasságával, így csak a piramis árnyékának a hosszát kellett megmérni.

Amikor Istent keressük, az ő dolgait tanuljuk, olyan magasságokat igyekszünk be/felfogni, melyeket értelmünkkel nem érhetünk föl. Ezért Krisztus tanít minket tájékozódni, s helyünkre találni. Az ő földbe állított keresztje a “botunk”, ami következtetni enged felérhetetlen szeretetének nagyságára. A legnagyobb értékét áldozta fel értünk, hogy értelme legyen az életünknek.

Ő tanít minket az igazi szélesség és hosszúság mértékére is. A széles út: a kényelem, hatalom, gazdagság sztrádája népszerű, sokan járnak rajta. De Jézus figyelmeztet: ez a kárhozatba visz. Miénk a szoros kapu, a Krisztus-követés, a szeretet és az áldozatkészség keskeny útja. Ehhez tartozik az igazi hosszúság: az örök életre.

A mélység kapcsán Isten lénye titkának mélységére gondolhatunk. Ebbe csak ritkán enged betekintést. Ajándék pillanatok az ilyenek.

A fizikai mélység mérésére van egy eszköz, amit echometernek hívnak. A hangvisszaverődés elve alapján működik.

Azt kívánom, életetek, szavaitok visszhangozzák Isten szeretetének üzenetét, legyen igényetek a lelki mélység iránt, s töltse be életeteket Isten szeretetének gazdagsága.

Ámen

2022.09.04

Énekek: 101, 10, 66, 257, 337, 307, 12

Lekciók: 2Kor 3,4-11; Mk 7,31-37

Az igehirdetés alapigéje: 1Sám 17,37-50

A legtöbb ember - főleg fiatal korában szereti a kihívásokat. Önmagunkat tudjuk megmérni rajtuk. A kihívások vállalása lehet fokmérője annak, hogy van bennünk vállalkozó szellem, bírjuk a tempót, hajlandóak vagyunk új feladatokkal megküzdeni, újat tanulni, új módszerekkel ismerkedni, azokat magunk kreativitásával fejleszteni; bevetni képességeinket, eddigi tudásunkat és tapasztalatunkat a megoldás érdekében. Próbára tudjuk tenni magunkat, hogy mire vagyunk képesek, és edződünk, erősödünk is ezek által. Idősödve, vagy akár fiatalon is, eljöhet azért az a pont, amikor már már kevesebb is elég belőlük, vagy inkább egy kis nyugalomra vágyunk.

A mai ószövetségi történetet jól ismerhetjük, és van benne kihívás bőven. Saul, Izrael első királya számára kitaposatlan ösvény volt maga az uralkodás, hiszen nem volt még ebben elődje. Sajnos csődöt is mondott, alkalmatlannak bizonyult. Aktuális kihívás volt az egész nép számára a filiszteusok mindig megújuló támadása, és fogytán volt már az erejük, türelmük. Ekkor állt elő Góliát. Az ő kihívása - ami nem ismeretlen az ókori hadviselésben - párviadalra szólt, de hatalmas termete, erős fegyverzete félelmet keltett. Nem akadt ember, aki megküzdött volna vele. Jól ismerjük Dávid mesébe illő felbukkanását is. Akár a legkisebb királyfi, vagy Toldi Miklós, vagy egy bevállalós fiatal. Végre ő is megmutathatja - testvére is így gondolja róla - kicsoda ő. Ez a történet nagyon emberi oldala. Dávidnak túl kell jutnia a testvére megvetésén, aki inkább visszaküldené a juhok mellé; a király aggodalmán, aki először nem engedi harcba bocsátkozni; Góliát megvető gúnyolódásán: ezek belső küzdelmek is, amik által bátorságot nyer, hogy elfogadja és elfogadtassa magát. A király végül felvértezi őt a saját fegyverzetével, hogy esélyt adjon neki a túlélésre, felvértezi a kihívással szembeni harcra.

Nem úgy veszi fel ezeket a holmikat, mint egy mai fiatal venné pl kedvenc focistája mezét. Nem a nagy lehetőséget, vagy a vissza nem térő alkalmat látja benne. Sőt! - Ebben nem én vagyok. Nem szoktam ilyesmihez. És akkor jönnek az ő érvei: előveszi pásztorbotját, parittyáját, az öt lapos követ. Elmondja, hogy mentette már meg őt Isten az oroszlán és a medve támadásától. Ezek az ő fegyverei. ebben önmaga. Olyan itt Dávid, mint a rejtvény-képeken az egyetlen különböző: keresd meg azt az egy bárányt, amelyik másik irányba néz. Kis szójátékkal úgy különböztethetjük meg Dávidot, hogy ő az, aki nem csupán a kihívást látja maga előtt, hanem Isten elhívása munkálkodik benne. Ő erre az elhívásra tekint. Így néz más irányba. AZ előző fejezet szól arról, hogy Sámuel szinte titokban felkente őt királlyá, ami talán a család előtt nem is volt egészen nyilvánvaló. Az sem egyértelmű, hogy Dávid maga tudta-e, mire szól ez a felkenés. Hihette azt is, hogy csupán a király melletti kiemelt szolgálatra. Minden esetre a felkenés a lélek ajándékának a jele. Ebben részesült Dávid, ugyanakkor Saultól eltávozott az Úr Lelke. Dávidot Isten elhívása és Szentlelke teszi alkalmassá arra, hogy megküzdjön a szinte lehetetlen feladattal.

Dávid, amikor vállalja a kihívást, másik irányba néz: az elhívására. A többiek a veszélyre, az ellenségre, önmaguk kevés erejére. Ő is tekinthetne ugyanezekre, csak éppen bátran, vagy akár vakmerően. Ő azonban nem csupán másfele néz, hanem egészen más alapokon áll: Isten harcát vívja az Istent becsmérlő ellenféllel szemben. Isten harcol általa. Dávid története tehát jóval többet mond nekünk a legkisebb királyfi győzelménél. Beszédes már maga a személye is. Neve azt jelenti: kedvelt, szeretett. Isten szeretetének alapján áll. 8. fiú a családban: a zsidó szám szimbolikában a 7 a teljesség száma, a 8 pedig az új kezdeté. Isten adja ezt az új kezdetet. Gottfried Vogt azt írja erről: az ÓSZ szemlélete korlátok közé volt szorítva. Isten harcát is csak a test és vér elleni harcként tudja felfogni. Keresztyénként Pál apostol tanúságtételét követhetjük: “Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Ef 6,12) Dávid személye magában hordozza Istennek ezt az ígéretét is: az igazán új kezdet a Messiás (= felkent) eljövetelével érkezik, aki Dávid utóda, aki a Krisztus. Aki úgy győzött, hogy kicsivé lett, akinek országa nem e világból való.

Kihívásokkal ma is bőséggel találkozunk. Nem biztos, hogy mindre azt mondjuk, hogy szeretjük őket.

Dávid története nyomán azonban erőt meríthetünk ezekhez. Néhány kérdés legyen ebben segítségünkre.

Nézzünk önmagunkra: Ki vagyok? Mit jelent nekem, hogy Isten a keresztségben nevemen szólított? Az övé vagyok. Akárhogy is látom magam, ő szeret engem. Fontosabb érték ez előtte akár a sikereimnél, akár a kudarcaimnál. Mire hívott Isten? A kihívás, vagy az elhívás vezérel? Mire szánom oda az időmet, az erőmet, tudásomat, teljes önmagamat? Tudok-e azonosulni Isten céljaival, vagy a magam dicsőségét keresem? Van-e elég csendem, ahol megérthetem Isten nekem szóló üzenetét? Tudok-e úgy félrevonulni akár egy lelki testvérrel, akár egymagam, mint tette Dávid Sámuellel, hogy Isten útmutatására figyeljek?

Új tanévet, új munka évet kezdünk. Sok minden azt sugallja, hogy talán negatív értelemben lesz új, hogy jóval több nehézséggel kell megküzdenünk, mint eddig. Ahogy Dávid visszagondolt, hogyan segítette őt Isten az oroszlánnal, medvével szemben, úgy nekünk is van személyes tapasztalatunk Isten gondviseléséről. Közös a templomépítés, ami éppen a nehéz járványos időben tudott mégis előre haladni, és amiért ma, a felszentelés első évfordulóján újra hálát adunk Istennek; de kinek-kinek lehetnek személyes tapasztalatai Isten jelenlétéről az életében, vezetéséről, gondviseléséről. Adjunk hálát ezekért is. Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik nálunk sokkal nehezebb körülmények között élnek.

Bármihez kezdünk, tegyük azzal a hittel, hogy Isten közöttünk, bennünk munkálkodik, s az új kezdet minden körülmények között az ő kezében van. Legyen helyes a nézőpontunk: Ne azt várjuk Istentől, hogy ő építse a mi világunkat, ahogy azt mi elterveztük, és ahogy az nekünk kényelmes, hanem mi legyünk elhívása szerint, Lelke vezetésével az Ő országának munkásai.

Ámen

Böjt 4. vasárnapja

Énekek: 418, 3, 461, 349, 198/1-4, 12

Lekciók: Gal 4,21-31; Jn 6,1-15

Az igehirdetés alapigéje: 5Móz 8,2-3

“Az emlékek őre” c. ifjúsági regény egy olyan mesterségesen létrehozott világot mutat be, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Teljesen egyedi megbízatás ezek között az emlékek őrének feladata. Ő az, aki egyedül őrzi a való, ám a többiek emlékezetéből mesterségesen kitörölt világ képeit, amit a színek uralnak átvitt értelemben is. Hiszen ez a látszólag békés közeg steril és színtelen, a rossz megnyilvánulásaival együtt eltűnt belőle a szeretet és az öröm is, vagyis minden fajta: pozitív és negatív - érzelem. Életük csupán a puszta létre korlátozódik. Az emlékek megismerése, felidézése pedig kettős veszélyt rejt magában: a hiányzó jó dolgok utáni vágy felszabadulásának, illetve a gonosz indulatok elszabadulásának veszélyét.

Mai igénk - persze másként - de mégis valahogy hasonló kettősséget hordoz magában. Amikor Izrael népe a pusztában vándorolt, a szabadság örömével együtt járt a szenvedés és ínség is. Egyikről sem lehet megfeledkezni, mert ezek összetartoznak, csak együtt léteznek. Az átélt jóra és rosszra egyaránt emlékezni kell. Miért? A lélektan ismeri azt a jelenséget, amikor egy kisgyermek az elszenvedett trauma nyomasztó hatása ellen önkéntelenül a felejtéssel védekezik. Persze akkor ott neki szüksége van erre a gyógyító felejtésre. Ám a lélek mélyén így is nyomot hagy mindaz, ami történt. Magában hordja, csak éppen nem tudja néven nevezni. Erre rímel az a megállapítás is, ami a szerdai bibliaórán hangzott el, s megragadott, miszerint az igazság ellentéte a felejtés. A “csak a szépre emlékezem” rózsaszín ködbe vonja a valóságot.

Isten kétpólusú emlékezésre hívja népét. Akkor teszi ezt, amikor már a célnál vannak, megérkeznek az ígéret földjének határához. Addig, útközben az emlékezésnek másféle feszültségében éltek. Varga Gyöngyi ír “Nomád teológia” c. könyvében az emlékezés és a feledés kettős parancsáról. Az úton levő népnek ugyanis a megszépítő emlékezés, az egyiptomi húsos fazekak iránti nosztalgia visszahúzó erőként a vesztét okozta volna, a szabadság elvesztését. “A szabadulás tapasztalata után már tudja, hogy számára nincs visszaút a fogságba: JHWH megszabadított népeként többé már nem tartozik ahhoz a világhoz.” Később azonban identitásuk alapját jelentette annak tudata, hogy az ő néppé válásuk éppen a szolgaság idéjén és állapotában kezdődött. Nem hősi népi eposz örökíti meg ezt az időszakot, és az eredetüket. Erre emlékezni hit és erkölcs kérdése. A nyugalom napja megtartásának parancsa is a legnagyobb ünnephez, a szabadulás ünnepéhez kötődik ettől fogva, s a felebarát megbecsülése, a jövevény befogadásának alapállása is erre megy vissza: Emlékezzél meg róla, hogy jövevény és szolga voltál Egyiptomban!”

Ez a fajta emlékezés egyúttal értékelés is: a helyzet - a jelen, a múlt és a jövő - értékelése. Efféle emlékezésre, számvetésre újra és újra szükségünk van. Miről szól ez a számvetés?

- Mit tudtam meg Istenről? Mire tanítottak vele kapcsolatban az életem eseményei? Arra, hogy megszabadított, vagy inkább próbára tett? Sanyargatott, vagy mannával táplált? Erős, vagy inkább kemény kézzel vezetett az úton? Azon az úton, amelyen nem lehet visszafordulni. A megszabadított ember számára nincs visszaút a fogságba. Szimbóluma lehet ennek Lót felesége, aki visszatekintve sóbálvánnyá változott. Isten előre vezet az úton. AZ az Isten vezet, aki életre, szabadságra ítélt. Átélem-e, vagy legalább sejtem-e, ha megérteni nem is mindig egyszerű, hogy fájdalmaim, szenvedésem az új életre születés fájdalmai?

- Mit tudtam meg magamról? Müller Péter: “A derűs embereknek nem könnyebb a sorsuk, csak más szemüveg van rajtuk. Azt szoktuk mondani: jó természetük van. A jóra vannak hangolva. Életörömre. Egy csepp vízért hálásabbak, mint más egy húszezer forintos pálinkáért. Egy jó szónak jobban örülnek, mint a sok pénznek. Hidd el, hogy ez a "szemüveg" nagyon fontos. Az életművészet titka az, ahogy látsz vele. Mert maga az élet - minden élet! – nehéz. Tele van bajjal, betegséggel, szenvedéssel, halállal. Tedd csak fel az "Áldott szemüvegedet", s máris látod, hogy süt a Nap, hogy sok Öröm és emberi Jóság van. Ha derűs emberekkel találkozol, ne az életrajzukban keresd a jó közérzetük titkát - hanem a "szemüvegükben." Ezt az áldott szemüveget akár hitnek, az Istenbe vetett bizalomnak is nevezhetjük. A mai vasárnap, böjt 4. vasárnapja a “Laetare!”, azaz “Örüljetek!” nevet viseli. Nem a harsány öröm, de a hálára kész szív mélyről fakadó derűje lehet ez az öröm.

- Mit tudtam meg az élet értelméről? A szűkölködés és bővölködés, amit Pál apostol is megtapasztalt, nem Isten rapszodikus kedvének következménye, hanem tanításunkra szolgál. Olyan, mint az iskolában a kiegészítendő mondat: Keresd meg, mi hiányzik belőle? Amikor hiányoktól szenvedünk valamilyen tekintetben, akkor talán éppen az a feladatunk, hogy felismerjük, mi az, ami tényleg hiányzik? Mi az, amire valójában szükségünk van? Milyen súlyos tanulság volt Izrael népének, hogy megértette: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik, vagyis Isten igéjével! Milyen felülmúlhatatlan ajándék számunkra, hogy ismerhetjük Jézust, az élet kenyerét, aki önmagát adta értünk, testével és vérével, a testté lett igével táplál. Egyedül Ő hozhatja el életünkbe azt a szabadságot, ahol már nem tartozik össze szükségszerűen a jó és a rossz. Ő tudja külön látni a bűnös embert és a bűnét, ő, aki elítéli a bűnt, de életét adta értünk, bűnösökért.

Ámen

(Lacknerné Puskás Sára)

Igehirdetés 2022.02.20. Hatvanad vasárnap

Énekek: 48, 3, 279, 325, 311, 11

Oltár előtti lekciók: Ézs 55,6-11; 2Kor 12,1-10

Az igehirdetés alapigéje: Mt 13,10-17

Kiskamasz korom idején fantasztikus bravúrnak számított, amikor sorozatban készített felvételekkel meg tudták örökíteni, amint kinyílt egy rózsa. Ma ezt már minden okostelefon tudja (timelaps) Valahogy úgy hatott rám az akkor, mint egy különös titok leleplezése. A zárkózott rózsabimbó szemérmes, mégis boldog kitárulkozása, nagy fehér kehellyé, életre nyílása. A felvétel nyomán tanúi lehettünk olyasminek, amiről tudtunk ugyan, mégis titokban történt, tetten érhetetlenül: nemrég még bimbó, most meg már ékes, napfürdőző dús virág. És lám, most meglestük a titkát!

Valahogy így történt Krisztus feltámadása is. Fotók és szemtanúk nélkül, tetten érhetetlenül, mégis valóságosan. Megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállt a poklokra … s harmadnapon feltámadott. Nemrég még összetört test, a fájdalmak férfia, s lám, újra él. Maga Jézus is így vall erről: “halott voltam, de íme élek örökkön örökké…” (Jel 1,18) Senki sem volt tanúja a pillanatnak, annak, amikor ez megtörtént. Pedig Jézus már előre feltárta ezt a titkot: Úgy történik, mint az elvetett búzaszemmel: meghal, de új élet támad belőle. “Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Ez az ő feltámadásának titka. Ilyen egyszerű? Igen, így utólag, hogy már begyógyultak a sebei, és hogy nem nekünk fáj. De ez a mennyek országának titka is. A csírázásról és a fiatal növény szárba szökkenéséről is lehet lenyűgöző 3 perces videót találni az interneten, ami meglesi már a föld alatt szunnyadó mag titkát, s tiszteletet ébreszt a hajlékony, vékony száracska hihetetlen égbe törő ereje. De hogyan válik ez az Isten országának titkává, evangéliumává? Hogy lesz belőle örömünk, reményünk és békességünk?

A magvető jól ismert példázata arról szól, hogy bizony sokan nem értik ezt. Némelyek képtelenek befogadni az üzenetet, mintha nem is nekik szólna (útfél). Vannak, akik hallatára gyorsan lelkesednek, de aztán nem jut el a szívük mélyéig az ige (kövek közé eső mag) Mások nem tudják az ige szavát megkülönböztetni az élet zajában kavargó más hírektől és információktól, nem tudják kihallani ezek közül a jó hírt, az evangéliumot (tövisek közé hullott mag). Jézus tanítványaival folytatott beszélgetése ennek miértjére keresi a választ. Ézsaiás próféta szavait idézi, s vele azt a szomorú tapasztalatot, hogy Isten üzenete sokszor találkozik értetlenséggel, s ez akadálya a megtérésnek, testi-lelki gyógyulásnak. Mintha ilyenkor megállna a film az elvetett mag pusztulásának pillanatában. Amikor keményre taposott utakon járunk céltudatosan és strapabíróan, amikor nincs szükségünk tanácsra, segítségre, amikor nem szeretnénk semmit elárulni az érzéseinkből, akkor az ige meg sem érint minket. Amikor lelkesedünk a keresztyénségért, amikor trendi módon a kultúránk részeként ápolgatjuk hagyományainkat, ahol egy a sok közül a Biblia, de azért jobb, ha több lábon áll az ember, s innen is, onnan is igyekszünk bebiztosítani magunkat, akkor az Isten országa turistaparadicsommá silányul az életünkben. Amikor az elvetett mag a sokféle gyom között rothadásnak indul, ha úgy véljük, hogy lám, ez is csak egy a veszte elméletek közül, akkor talán az őszi avar maradékával együtt a szemétre dobjuk.

Ám a feltámadásnak, ha a pillanatnak nem is, de az új élet valóságának mégiscsak vannak tanúi. Azok az emberek, akiket egykor megérintett Jézus hívó szava: “Kövess engem!” - s mindenüket hátrrahagyva követték őt. Ők most lélekben maguk is meghaltak vele. Nekik megadatott, hogy értsék a Mennyek országának titkait. Amint ezt Reményik Sándor is elmondja “A kereszt fogantatása” c. versében:

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,
 
Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,
 
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Azok, akik lélekben maguk is meghaltak vele, most szétfutottak, és vele együtt mindenüket elvesztették. Ők mindent kaptak vissza, amikor ismét találkoztak, amikor melléjük szegődött az úton, amikor asztalukhoz ült, amikor kudarcuk ürességét áldásával töltötte be, amikor eloszlatta kétségeiket, s nem hánytorgatta a tagadást. Tanúkul hív ma minket is az Isten, hogy épp a mi szívünk legmélyén történjen meg a dráma, a búzaszem halála, hogy miután szétfeszítette önmagát, legyőzhetetlen erővel törjön elő bennünk az új élet ég felé mutatva, feltárva a Mennyek országának titkait.

Ámen

(Lacknerné Puskás Sára)

Igehirdetés 2020.11.15-én

Reménység vasárnapja

Oltár előtti lekciók: Jer 8,4-7; Mt 25,31-46

Az igehirdetés alapigéje: Jel 22,12-14

A késő őszi időben szinte évről-évre visszatér a méltatlankodás: nahát, már októberben megjelennek a karácsonyi kínálatok, dekorációk, reklámok! Devalválódik az ünnep, elvész az igazi tartalma. Magam mostanában talán csak egyetlen egyszer fordultam meg bevásárlóközpontban; akkor sem nézelődtem, csak célirányosan az egy szükséges üzletbe mentem be, de egy ismerősöm sajnálkozó mondatait olvastam arról, hogy ezúttal hiányzik az ilyenkor szokásos csillogás, karácsonyi hangulat. Miért? Mert úgysem lehet nagy forgalomra számítani?

Az egyházi év a végéhez közeledik, adventig még két hét van hátra. Az idő ködös, szürke, a hírek aggasztóak, a hangulat inkább emlékeztet egy meghosszabbított halottak napjára, mint karácsonyvárásra. Különös ajándék ilyen körülmények között, hogy mégis a végidőket komolyan véve egyúttal valaminek a kezdetére is figyelhetünk. A felolvasott szakaszunkat megelőző mondatban az Úr arra szólítja fel az apostolt, hogy már ne is pecsételje le az üzenetet, mert nem kell azt eltennie hosszú időkre, míg aktuális lesz, hanem tegye ismertté az emberek előtt. Az idő közel van.

Minek az ideje, és mennyire közel? A Jelenések Könyvének sok nehezen megérthető, megfejthető üzenete beszél a végidők drámájáról, a jó és rossz, Isten és az istenellenes hatalmak gigászi küzdelméről. Jézus az evangéliumokban is említ hasonló eseményeket. Emellett azonban inti tanítványait, hogy ne bocsátkozzanak számítgatásokba az utolsó idők eljövetelét illetően. Nekünk sem ez a dolgunk. Nem az időpont a lényeg, hanem annak a valósága, hogy lesz ilyen. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy Isten nem szolgáltatja ki a világot a vak véletlenek játékának, hanem számon tartja minden egyes ember életét. Sokat emlegetik azt a Luthernek tulajdonított mondást, miszerint a kérdésre, hogy mit tenne, ha megtudná, hogy holnap itt a világvége, azt felelte: Még ma elültetnék egy almafát. Ugyanakkor fordítva is igaz: a mostani nehéz idők, de Isten igéje is arra figyelmeztet, hogy eljön egyszer annak az ideje, amikor az utolsó almafánkat ültetjük el. Mindez mégsem a félelem, vagy a bizonytalanság érzését kell, hogy keltse a szívünkben. Isten igéjének ez a híradása sokkal inkább egy átértékelt adventre készíthet fel bennünket. Egy másféle karácsonyváró hangulat (?) inkább lelkület töltheti be a szívünket. Lehet, hogy sok minden másképp lesz ezen a karácsonyon, sőt már adventben is, mint ahogy azt megszoktuk és szeretjük, de Jézus jövetele nem marad el.

Mit kell átértékelnünk?

- Magát a várakozásunkat. Kit-mit várunk? Várjuk-e a Jézussal való valóságos találkozást, vagy jobb lenne inkább kitérni előle? December 24-re várjuk egy kis közös ünneplésre, vagy érkezésének híre az egész életünk perspektíváját határozza meg? Amikor Jézus emberré lételének ünneplésére készülünk, akkor valami szeretetteljes múltbeli esemény ugyancsak szeretetteljes visszfényét próbáljuk felcsillantani az otthonunk falai között, vagy átjár minket annak borzongató valósága, hogy ő most is, és mindig jelen van közöttünk, hatással van az életünkre, és ígérete szerint valósággal, láthatóan, de már megdicsőült alakban vissza fog térni ide a földre? Így hát egész életünk egy nagy adventi várakozás lehetne. Ahogy Jézus számos példázata figyelmeztet: ne tétlen várakozásra gondoljunk, hanem éljünk állandó készenlétben, hiszen az a nap bármikor ránk köszönthet. Ennek értelmében még egyszer megfordíthatjuk az iménti mondatot: talán éppen azért, és annál lelkesebben ültethetjük el az almafánkat, mert hamarosan itt lesz Ő, aki minden tiszta igyekezetünkre áldását adja, aki ki tudja teljesíteni életünk töredékes eredményeit, félbemaradt történéseit. Meghallja a ki nem mondott szavakat, esőt ad az elvetett magra, termést az almafánkra.

- Önmagunkkal szembeni elvárásainkat. Kinek, minek akarunk megfelelni? Felállított mércéknek? Népszerű, vagy rangos embereknek? Valakinek, akinek így akarjuk megnyerni, vagy megtartani a szeretetét? Önmagunk becsvágyának? Jézus ítéletre érkezik. „Íme eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint.” - mondja. Talán furcsán hangzik, de lehet adventre készülésünk fontos része, hogy reménységgel várjuk az ítéletet. Ahogyan a mai vasárnap neve is erre biztat. Jézus ítéletének mércéje ugyanis a vele való közösségünk. A „cselekedete szerint” kifejezés egyes számú használata azt jelenti, hogy nem mérlegen méricskéli az Úr egyes cselekedeteinket, hanem arra tekint, hogy összességében kik vagyunk. Az adódó feladatok, kihívások, életesemények mivé csiszoltak minket? Az idő közelsége azt jelenti, hogy életünk minden órája a döntés órájává válik. Amint az evangélium igéje is beszél az ítélet mércéjéről: éheztem, és ennem adtatok ... velem tettétek meg.” Így készülődhetünk az örök adventben az ő fogadására.

- Mi az igazi meglepetés? Az adventi várakozás beteljesedése, az ünnep fénypontja, amikor a család kimosakodva a takarítás, sütés-főzés fáradtságából ünneplőbe öltözve, talán kicsit meg is állva az ajtó előtt, hogy el ne siessük, hogy lélekben is megérkezzünk, hogy tartson még az a legszebb pillanat, belép a szobába, ahol a meglepetés várja.

„Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.”

Ez az üdvösség. Ezt a mindennél nagyobb ajándékot készíti nekünk mennyei Atyánk.

Lacknerné Puskás Sára

Jézus a kezdet és Jézus a vég! Hadd zengje ég és föld dicséretét! Vezess az ösvényen, maradj velünk, Míg örök fényedbe megérkezünk! Evangélikus Énekeskönyv 401)

Igehirdetés 2019. február 3.

Oltár előtti lekciók: Róm 13,8-10; Mt 8,23-27

Az igehirdetés alapigéje: Jób 42,1-6

Lelkészi pályám kezdetén a három részből álló hittankönyv sorozat egyik kötete Pál apostol mondatáról kapta a címét: „Tudom, kiben hiszek”. Egyik kedves 8 év körüli kisdiákom oda is írta jó nagy betűkkel a cím alá: JÉZUSBAN. Jó volt látni ezt a lelkesedést. Jó volt érezni a megnyilatkozásaiból hogy ő ezt nagyon is komolyan gondolja. Jó volt tapasztalni, hogy felnőtté válva sem „nőtte ki” ezt a meggyőződését.

„Tudom, kiben hiszek.” Tudom? Találkozhatunk másféle válasszal is, és nem csak az úgynevezett „kívülállók” esetében. „Nem tudom, kicsoda Isten. Nem tudom, hogy szólíthatom meg, és hogyan érthetném, ha Ő szól hozzám. Nincsen tapasztalatom Isten jelenlétéről az életemben” Mai igénk Jób könyvéből való, mely így kezdődik: „Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt. Félte az Istent, és kerülte a rosszat.” Mondhatnánk, a hit- és erkölcstan a vérében volt. Jól vigyázott saját és gyermekei Isten és emberek előtt való tisztességére. Isten szemében is kedves volt mindez. Nem csupán formálisan tartotta meg Isten parancsolatait, hanem fontos volt számára, hogy a nem látható, a szív mélyén levő dolgok is rendben legyenek. Imádkozott, áldozatot mutatott be gyermekeiért, hátha azok esetleg szívükben vétkeztek. Ezt követően Jóbnak mégis szenvedések hosszú sorát kellett kiállnia, Megannyi veszteség érte, mígnem ő maga is súlyosan megbetegedett, testi-lelki kínok között gyötrődött. Ennek a harcnak a vége felé hangzott el a felolvasott néhány mondat. Nem akkor, amikor már elmúltak a bajok, hanem még betegen, de mégis Istennel megbékélve éli át és mondja végül

„Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.” Azt gondolom, ha Jób szenvedésének az értelmét keresnénk, ugyanabba a hibába esnénk, mint barátai, akik eredetileg vigasztaló szándékkal látogattak el hozzá, de aztán egyre inkább belefeledkeztek a dolgok magyarázásába. Hiszen biztosan kell lenni valami okának, hogy Jóbot ennyi csapás érte – vélekedtek. Talán kimondatlanul még Isten tekintélyének védelmére is elszánták magukat. Hiszen az emberi logika, a kor teológiája is, azt vélelmezte, hogy Isten a gonoszokat megbünteti, a jókat, kegyeseket megjutalmazza sikerrel, jóléttel, egészséggel már itt a földi életben. Hogy fér össze Isten jóságával és mindenhatóságával az ártatlan ember szenvedése? Tisztázni kell Istent. Restaurálni kell a róla megalkotott szép képet.

Menteni a jó hírét.

Nagyon szíven ütött egyszer egy fiatal kritikája, aki úgy vélekedett: a legtöbb igehirdetésben addig csűrik-csavarják, míg az nem derül ki, amit szeretnének, ami megfelel az elképzeléseknek. Vajon, ha ez így van, tudom, kiben hiszek? Egy képben, amit én rajzoltam magamnak, vagy amit mások rajzoltak, s megtetszett nekem?

„Ne legyen más istened! Ne csinálj magadnak faragott képet!” - szól az első parancsolat. A faragott képet mi már nem szoktuk hozzátenni. Meghagyjuk az ókori ember problémájának. Pedig ha jól meggondoljuk, hajlamosak vagyunk mi is így-úgy kifaragni, megfaragni az Istenről alkotott elképzeléseinket. Tudom, kiben hiszek? Akarom-e tudni, ki az, akiben hiszek? Akarok-e hinni a valódi, élő Istenben? Jób története találkozásra hív minket. Istennel való személyes találkozásra. Hogyan tud ez megvalósulni? Mindenek előtt őszinteséggel és az igazság keresésével.

Ha őszinték vagyunk, akkor bátran kérdezünk, bátran szólunk, és ugyanolyan bátran hallgatunk is. Jób azt kérdezte Istentől: „Ha vétkeztem, mit követtem el ellened emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg bűnömet?” Jób nem a helyzetével, nem a betegségével küzd elsősorban, hanem Istennel. Ha Isten ezt tette vele, akkor mire számíthat vele kapcsolatban. Hiszen Ő a létének alapja, élete alkotója. Egész élete értelme ezen a kapcsolaton múlik. Mózes azt mondta: „Ó, jaj, nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. Mégis bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál.” Másutt pedig: „Ha nem jön velünk a te orcád, ne is vigyél tovább bennünket.” Még azzal is érvel, hogy hova lesz Isten tekintélye a népek előtt, ha most ott hagyja őket a pusztában magukra. Az egész egyistenhit mondhat csődöt, ha ők itt elvesznek. Hite alapjával küzd Mózes. Illés azt mondta, mikor vég nélkül üldözte őt Jezábel, a királyné: „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!”

Jeremiás így panaszkodott: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj.” Illés a hűségével tűnik ki. Magára maradva, emberi támogatás nélkül is kitart küldetése mellett. Jeremiás pedig a sok megaláztatástól és fenyegetettségtől szenved. Számukra a szolgálat értelme lesz az Istennel való küzdelem tárgya.

Luther Márton azt kérdezte: Hol találok irgalmas Istent?

Jób barátai talán úgy érezték, csődöt mondanak, ha nem tudnak magyarázattal szolgálni. Hol van a hitük, ha nem értik Istent? Bizonyos helyzetekben bátorság kell a hallgatáshoz is. Annak beismeréséhez, hogy véget ér a tudományunk, hogy nem ismerhetjük Istent eléggé. Jób is eljutott erre a pontra. De ez nem a vihar előtti, hanem a vihar utáni csend. Nem a feszültséggel teli, talán valami tehetetlen dühöt is magában hordozó hallgatás, hanem a megbékélt hallgatás, amikor az ember -talán kicsit a lázadásba belefáradva is, mégis várakozással telve – Istennek adja át a szót:

„Jób ekkor megszólalt és így felet az Úrnak: Bizony könnyelmű voltam. Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok.”

Az Isten előtti őszinteség nem más, mint a faragott, elképzeléseink szerint alakított istenkép tűzre vetése. Az őszinteség nem más, mint annak az igénye, hogy a valódi, élő Istent ismerhessük. Isten pedig nem hagyja kérdéseinket válasz nélkül. Nem ad feltétlenül az emberi logikának megfelelő magyarázatot. Jób sem kapott választ szenvedéseinek okára. De megismerhette a valódi Istent. Megismerhette Isten mindenek fölött való nagyságát, minden kétséget kizáró jelenlétét, és hogy az Ő akarata nélkül nem történhet velünk semmi. Már nem csupán a róla szóló híreket rakta össze akár tanrendszerré, vallásos meggyőződéssé, hanem életújulásának alapjává vált a személyes találkozás: „Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.” Keresztényekként, azon belül is evangélikusként. van egy jó hírünk, egy örömhírünk: az evangélium. Ebből az örömhírből ismerhetjük Jézust, aki maga mondta: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,8Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. 9Jézus erre ezt mondta: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát.

A mai ünnepnap találkozásra hív bennünket az élő Jézussal is, aki maga is végigjárta a szenvedés útját. Az Ő szenvedését sem érthetjük meg ésszel. De amikor egészen személyessé válik az életünkben, hogy Ő a mi fájdalmainkat viseli, akkor már nem a tudatlanságunk miatt, nem is tehetetlen elkeseredésünkben, hanem az Ő hatalmába vetett feltétlen bizalom miatt nem kérdezünk már semmit. Jn 16,22Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek: 23és azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit.33Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.

Igehirdetés 2019. január 20.

Oltár előtti lekciók: Róm 12,6-16; Jn 2,1-11

Igehirdetési alapige: Jer 17,12-14

Eckhart mester, a középkori keresztény misztikus gondolkodó Pál apostol megtérésének történetéhez kapcsolódva ezt írja: „Fölkelt Pál a földről, és nyitott szemmel sem látott semmit. Képtelen vagyok az eget látni. Nem látott Pál semmit, és ez volt az Isten. Amit lát valaki, vagy ami ismereteid sorába jut, az nem az Isten, éppen azért nem, mert ő nem ez, vagy az. Ne higgyetek annak, aki azt mondja, hogy Isten itt vagy ott van. Az a fény, ami Isten maga, a sötétségben világít. (Jn1,5) Isten az igazi fény, s ahhoz, hogy ezt lássa valaki, vakká kell legyen, s Istent minden valamitől meg kell őrizze.”

Jeremiás próféta olyan korban élt és szolgálta Istent, amikor az országa, népe igencsak nagy veszedelmek árnyékában, hódító birodalmak ütközőpontjában küzdött a megmaradásért. Az önmagában esélytelen kis Izrael két lehetőséget fontolgatott: Asszíriának szolgál, vagy Egyiptom kegyeit keresi? Hol van eközben Isten? Milyen jó lenne Őt valami győztes helyzethez kötni. Olyan döntés támogatását kérni Tőle, ami az országot felvirágoztatja, a győztes oldalára állítja, megerősíti. Jeremiás személyes sorsa mindeközben küzdelmeken, megaláztatásokon, meg nem értettségen keresztül vezetett. Hűsége azonban töretlen maradt. Hol van eközben Isten? „Rászedtél, Uram!” - mondja egyszer végső elkeseredésében. Mégis, Isten üzenete csontjaiba rekesztett perzselő tűz, nem lehet figyelmen kívül hagyni, lerázni, nem lehet felmondani a szolgálatot.

Milyen egyszerű lenne látnunk az Istent életünk történéseiben: sikerekben, felfelé ívelő pályában, egészségben, gazdagságban, jó eredményekben, megbecsültségben, terveink megvalósulásában. De, ahogy Eckhart mester írja, Ő nem ez vagy az, nem ezekben kell keresnünk. Mint ahogy egy másik teológus (Iwand) a keresztény életet fához hasonlítva fogalmaz: a jó fa nem a gyümölcseiből él, hanem abból, hogy a folyópartra van telepítve.

Jeremiás mai igénk soraiban korának és helyzetének minden kilátástalansága ellenére így szól: „Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, hol szentélyünk van.” Mint aki az előbbiek dacára mégis látja Istent, látja az Ő dicsőségét és hatalmát. Talán vakká lett ő is mindazokra a dolgokra, amik megtéveszthetnék, amik hamis nyomon vezetnék istenkeresésében; vakká lett olyan megoldásokra, döntési lehetőségekre, amik valójában emberek dicsőségét szolgálnák; vakká lett az önsajnálatra és az önmaga menekítésére, hogy bizonyos lehessen Isten hatalmas jelenléte felől, hogy láthassa az igazi fényt.. Az iménti hasonlattal élve mondhatjuk úgy is: Jeremiás tudta, hol gyökerezik az élete. S ahogy az élő fa gyökerei sem láthatóak, úgy Isten sem látható. Mégis a fában munkálkodó erőnek, az éltető nedvek keringésének látható, érzékelhető eredménye van. A bennünk munkálkodó hit és reménység megmagyarázhatatlan módon éltet bennünket, áthatja gondolatainkat, érzületünket, alakít, formál, nevel minket életünk utolsó pillanatáig. Hogy tehetnénk hát, hogy elhagyjuk gyökerünket, hogy lemondunk a folyóvíz éltető forrásáról?

Kicsit úgy is tűnhet, mintha mindezek valami ösztönös erők volnának bennünk. Szó sincs azonban erről. A hitet és a reménységet Isten élő, éltető igéje, üzenete munkálja. Az öreg, sokat tépett, sok vihart megért fán pedig, melynek terméketlen ágait le is kellett gyakran metszeni, friss hajtás jelent meg, melyről szép adventi énekünkben így énekeltünk: Jó hír, nagy örömhír: Megújul a világ. Kihajt Dávid törzsén egy csodálatos ág, a megígért virág. A vízkereszti idő üzenete ez: Krisztus dicsősége megjelenik a világban. Jeremiás korához képest persze nagyot ugrunk előre. Talán nem is ugyanarról beszélünk? Az öreg fa azonban most is ugyanaz, nem szólva a törzsről. Isten nem mond le az embervilágról, ő maga pedig nem változik. Mindent megtesz azért, hogy gyümölcstermésre alkalmas legyen az életünk. Jeremiás maga is ezt kérte imádságában: Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok. Mellé sorakozhatunk mi is kérésünkkel. Gyógyíts meg, Istenem!

Mindenek előtt gyógyítsd meg a kapcsolatunkat! Azt, hogy nehezen találunk olykor egymásra. Ott akarlak látni, ahol nem vagy látható, s elmegyek melletted, amikor egyszerű jászolban fekszel, pedig rád kellene ismernem. Ha pedig végre találkozhatnánk, sokszor nincs türelmem végig hallgatni téged. Néha olyan nehezen értelek, pedig próbálok figyelni. Gyógyítsd meg, kérlek a hallásomat. Gyógyítsd meg szívem keménységét is. Olyan a szívem, mint egy jól bezárt páncélszekrény. Csak tudnám, mit féltek benne annyira? Pedig tudhatnám, hogy te nem azért keresel engem, hogy kifossz szívem kincseiből, hanem éppen, hogy meggazdagíts. Tégy nyitottá, befogadóvá. Gyógyítsd hitetlenségemet is. Szeretem magam intézni a dolgaimat. Tudok sok mindenre megoldást, és jó érzés megfeszíteni az erőmet, látni az eredményt. De terveim csak a földi élet határáig szólnak. Pedig tudhatnám, hogy a te oldaladról nézve ez nem határ. Te jelen vagy most is, itt munkálkodsz közöttünk, és bennünk. Tégy bölccsé, hogy ne akarjalak kiszorítani az életemből, hanem mér most a Te országod polgáraként járjam az utam. Gyógyítsd, Uram, a gyász fájdalmát, az aggódást a félelmet, az egyedüllét érzését. Ki-ki csendben vigye kérését Isten elé.

Igehirdetés 2019. január 6.

Oltár előtti lekciók: Ef, 3,1-7; Mt 2,1-12

Igehirdetési alapige: Zsolt 72,1-19

Kedves meseíróm, Janikovszky Éva így kezdi egy alkalommal: „Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni.” Mai igénkre fordítva a szót, mondhatnánk: „Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, ha egy kicsi hittant is tanult, hogy a háromkirályok nem is királyok voltak valójában, hanem bölcsek, tudós csillagászok.” Mitől látszanak mégis királyoknak? Az idők során rakódott rájuk ez a hagyomány, ahogy a nevük is (G M B), a számuk, hogy hárman lettek volna, szintén nem szerepel a bibliai híradásban. Sokan úgy gondolják, az értékes, királynak szóló ajándékaik miatt lett belőlük a közbeszédben király, hiszen ki más volna méltó meglátogatni egy uralkodót(, s az ajándékok száma miatt lettek hárman).

Ezek a bölcsek királyt kerestek, királyhoz méltó helyen, királynak járó tisztelettel. De ott egy megrettent, hatalmát féltő uralkodót találtak, aki talán úgy gondolta: „rossznak lenni (ha nem is mulatságos), de még mindig jobb, mint elveszteni a pozícióját”. Furcsa mód ez az összezavarodott uralkodó valahogy mégis megérezte, hogy Isten igéjében, vagyis az Írásokban kell keresnie az igazságot. A bölcsek az útmutatás nyomán megtalálták Jézust. Leborultak előtte, hogy imádják, nem volt kérdés számukra, hogy méltó-e erre. Vajon mitől látták királynak az egyszerű körülmények közt élő család fiát? Amikor Jézus felnőtt, és földi életének a másik végéhez közeledett, Pilátus ezt a kérdést szegezte neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Pilátus megkérdezte tőle: Mi az igazság?” - Ő is sejtette, noha teljesen más síkon gondolkodott, hogy Jézusnak valahogy köze lehet az igazsághoz.

A felolvasott ige a 72. zsoltár ún. királyzsoltár, ami eredeti tartalma szerint az uralkodóért elmondott imádság volt. Így kezdődik: „Isten! Add törvényedet a királynak, és igazságodat a király fiának.” Mert ha valaki így uralkodik, akkor rend, békesség, jólét lesz az országban. A szegényeket és elnyomottakat felemeli, és minden más király neki hódol. Ebben a zsoltárban az igazság az igazságszolgáltatást, az igazságosságot jelenti. Az Ószövetség királyai sokszor csődöt mondtak ezen a téren. A hívőkből mégsem fogyott ki a reménység, hogy eljön majd egyszer az ideális uralkodó, lesz még fénykora Dávid trónjának. Ézsaiás is ezt ígérte: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké.”

Vágyunk mi is a világnak erre a rendjére: hogy békesség legyen, ne emésszen fel emberi életeket a létért vagy az igazságosságért folytatott reménytelen küzdelem. Hogy mindenkinek legyen igénye és lehetősége az értelmes munkavégzésre; hogy jusson otthon, család, élelem, tudás, orvosi ellátás és megbecsülés minden embernek.

De hol találjuk azt a királyt, aki mindezt megvalósítja? Nem tesszük fel mi is néha keserűen a kérdést: ha ennyi baj van a világban, akkor valóban király vagy te, Jézus? Nem volna hatalmad, hogy a köveinket máris kenyérré változtasd, vagy, hogy legalább a fülét levágd, csak úgy figyelmeztetésül, az ellenségeinknek? És az igazán nagybani gonoszokra tüzet is kérhetnél az égből. Bonhoeffer azt írja: „Isten szeretete a világ iránt nem abban áll, hogy a háborúknak véget vet, hogy elvesz rólunk mindenfajta szegénységet, nyomorúságot, üldöztetést, katasztrófákat. Mi pedig éppen ilyen dogokban szoktuk keresni Isten szeretetét, és így nem találjuk azt. Mégis bármennyire nehéz is az számunkra, és bármennyire meg is rendít bennünket, hogy Istennek a szeretete így elrejti magát a világtól, de éppen ilyen időkben lehetünk nagyon hálásak azért, hogy Isten szeretetét többé nem kell ott keresnünk, ahol nem fedezhető fel, hanem, hogy annál világosabban jelenik meg számunkra ott, ahol azt egyedül találhatjuk: Jézus Krisztusban... Jézus küldetésének a célja egyedüli, és ez a világ megszabadítása, nem pedig elítélése.”

Meg tudjuk ezt érteni? Le tudunk borulni ez előtt a szeretet előtt? Mitől tudjuk királynak látni a jászolban fekvő, majd a kereszten trónoló Jézust? Eszembe jut „A császár új ruhája” mese, ahol csak az őszinte, tiszta lelkű gyermek mondta ki, amit valójában látott, hogy a király meztelen. Itt épp a fordítottja történik: Isten őszinte, tiszta szívű gyermekeivé kell lennünk ahhoz, hogy lássuk: az a Betlehemben otthontalan, Jeruzsálemben lemeztelenített ember a mi királyunk. Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy ha rossznak mond az, akinek legjobban vágyunk a szeretetére, az megsemmisítő hatással van ránk. A mi királyunk magára vette bűneinket, hogy minket igaznak, megigazultnak mondhasson mennyei Atyánk, akinek annyira vágyunk a szeretetére. Ahogy a bölcsekre egykor rávetült a Jézussal való találkozás után

az ő királyi fénye, úgyhogy az utókor szemében már maguk is királyoknak látszanak, úgy, de annál sokkal igazabban vetül ránk a feltámadás fénye, hogy mi magunk is új életben járjunk ezután. Legyünk Isten megbízottai, igazságának és szeretetének követei. Ámen

Igehirdetés 2018. szeptember 2.

Oltár előtti lekciók: 1Móz 28,10-22; Lk 17,11-19

Igehirdetési alapige: Ef 2,1-10

A vasárnap zsoltára (Zs 103,2) így szól: „Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Egyik tisztelt teológiai tanárunk, Pröhle Károly mesélte el, hogy családjában hagyomány volt ezt a zsoltárt minden fontos esemény alkalmából felolvasni. Hálaadás, visszatekintés, az elmúlt idő számbavétele is volt ez egyszersmind. Így, a nyári szünet végén, az első tanítási napokon szokták kérdezni – szintén egy kis visszatekintés kedvéért - a diákokat: Mik voltak a nyári élményeik? Régi tapasztalat, hogy az arra érzékeny pedagógus figyel rá: ne legyen ebből versengés, dicsekvés. Hiszen az egyszerűbb körülmények között élő gyerekek, akik talán nem is voltak nyaralni, ilyenkor azt szeretnék, ha nem kerülne rájuk a sor, ha kifelejtenék, vagy észre sem vennék őket, ne kelljen elmondani a semmit, ne kelljen ezért szégyenkezni.

A felolvasott igeszakasz írója nem kérdezi olvasóit, ő maga végzi el a visszatekintést: Mit éltetek át? De az apostol, ahelyett, hogy diszkréten elfordítaná tekintetét a szégyenletes semmiről, egészen kendőzetlenül és szinte bántó egyenességgel fogalmaz: halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt. Azt hiszem, nem csak a gyerekek érzik jobban magukat, ha vidám, gondtalan pillanatokról tudnak beszámolni, amikor kérdezik őket. Felnőttként is akkor érezzük helyünkön magunkat, ha a „Hogy vagy?” kérdésre adott „Köszönöm jól.” válasz mellé nyomatékul minél több mindent fel tudunk sorolni. Olyasmiket, amikből az érződik: megtaláltuk a világban a helyünket, elértük céljainkat, teljesültek vágyaink, egészségesek vagyunk. Lackfi János „Ilyenek a magyarok” c. kötetének egyik írásában a tőle megszokott vidám-komolysággal hántja le a valóságot kendőző rétegeket, mint a hagyma héjait a „köszönöm jól” felületességéről. Amikor a „köszönöm jól” arra szolgál, hogy ne vegyék észre mögötte a hiányainkat, fájdalmainkat, teljesületlen vágyainkat, kudarcainkat, gyengeségeinket, betegségeinket. Mi a célja az apostolnak? Gyanús, ha jól érezzük magunkat? Csak ne legyünk annyira elégedettek? Majd ő megmutatja? „Szó sincs róla!” mondhatnánk a Páltól megszokott szófordulattal élve. Semmiképpen sem a megszégyenítés a célja. Sokkal inkább az, hogy Krisztusra nézve tudjunk visszatekinteni.

Kortársai, a levél címzettei egyrészt azok a pogányokból lett keresztények voltak, akik a pogány világ gondolkodásmódját követték, akik a levegő hatalmasságainak, vagyis gonosz erőknek az uralma alatt elvesztették reménységüket, kilátástalan lelkiállapotban, üres vallásosságban éltek. Másrészt azok a zsidókból lett keresztények, akiket történelmük során vágyaik számtalanszor eltérítettek Isten útjáról. Ezt az egykori létállapotot nevezi így az apostol: Halottak voltatok.

Ma sincs ez másképp. Nem képzelünk ugyan mitikus hatalmakat a levegőbe, bár az összeesküvés- elméletek megalkotóitól lehet, hogy ez sem áll távol, de sok minden hatalmában tart minket, ami csak úgy „benne van a levegőben”. Divatok, elvárások, igények, élettempó, társadalmi normák; meghatároznak a minket szűkebb vagy tágabb körben körülvevő események; a velünk történő dolgok. És nyilván vannak céljaink, vágyaink, rövid távúak vagy nagy ívűek, merészek, vagy szerényebbek. El akarja venni az örömünket, le akarja törni az ambícióinkat az apostol szava? Ki akarna szakítani minket a való világból, a természetes környezetünkből el akarna idegeníteni a társadalmi közegünktől az Isten igéje? Erről sincs szó.

Arról viszont igen, hogy milyen óriási különbség van az ember földi élete, és az Isten kegyelméből ajándékba kapott Élet között. Mulandó értékeink és céljaink könnyen üressé válnak, kiesnek a kezünkből. Talán, mert nem az Istentől kapott valóban nagybetűs Életet éljük közben? De hát tudunk valahogy lépést váltani, hogy ez megtörténjen? Valami magasabb szintet kell elérnünk lelki értelemben? Esetleg próbálkozunk is, de hát...

De hát Isten az, aki az ürességet gazdag ajándékával akarja betölteni. bennünk Ő az, aki a lehulló hagymahéjak láttán minket ért csalódásból fel akar emelni. Arra akarja felnyitni a szemünket, hogy amikor visszatekintünk, legyen más látnivalónk is. Úgy önti a szavakat az apostol, amikor erről ír, mint egy kisgyerek, amikor valami nagy öröm érte, és mindent egyszerre szeretne elmondani egyetlen mondatban. Szinte saját szavaiba botlik bele a nyelve. Mintha Istennek ezt a mérhetetlen gazdagságát akarná most egyszerre ideönteni elénk, az ölünkbe: irgalmát, kegyelmét, szeretetét, mellyel életre keltett, feltámasztott minket, akik halottak voltunk.

„Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Nem egyszerű emlékezetfrissítésre akar rávenni bennünket. Nem csupán arra, hogy legyünk egy kicsit optimisták, és vegyük észre a rossz között a jót is. Nem csupán arra, hogy ne legyünk hálátlanok. Hiszen Krisztusra nézhetünk, amikor visszatekintünk! Az élő Jézus Krisztusra, aki maga is halott volt, de a róla lehántott leplekből élet jött elő. „Kegyelemből van üdvösségetek, és ez nem tőletek van.” Nem mi váltottunk lépést. Isten siet elénk. Nem a nézőpontunk változik, hanem Isten valóban megváltoztatja az életünket. A kezünkből kiesett időt, elveszített tiszta álmainkat, kimondatlan szavainkat, óvó meleg otthonunkat megtaláljuk szeretetében elrejtve. Ez az üdvösség.



Zelk Zoltán: Mert így igaz

	
	    Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
	    nem tudják, már járni tanulok
	    megadóan, Isten oldalán.
	
    

Igehirdetés 2017. december 25.

Oltár előtti lekciók: Tit 2, 11-14; Lk 2,1-14

Textus: Zsolt 111,1-10

„Adjátok vissza a karácsonyunkat!” - ezzel a felhívással keringett az interneten egy - talán fiktív - szülői levél, amely panaszolja a sok kötelező karácsonyi programot. Azt, hogy mennyi rendezvényen kellett az adventi időben a gyerekeknek részt venniük, mennyi műsor, próba, kötelező kölcsönös ajándékozás, hány helyre kellett süteményt sütni, és főleg sok-sok időt áldozni az adventből. Mindeközben pedig nem maradt idejük a családoknak az otthoni meghitt csendes ráhangolódásra, békés beszélgetésre, díszítgetésre, sütögetésre, gyertyagyújtásra, együtt éneklésre. Magam részéről minden fáradtság ellenére voltak jó élményeim az effajta programok közt. Biztos azonban, hogy van egyfajta „arccal a karácsony felé” hangulat a levegőben ilyenkor, ami nem mindig a lényegre irányul.

A mai zsoltárt először elolvasva talán hasonló érzésünk támadhat: hova lett ebből a karácsony? Hagyományosan az Ószövetségből a messiási ígéretek igéit szoktuk ilyenkor hallani, amik szintén arccal a karácsony felé fordítanak minket, amik Isten karácsonyt készítő munkálkodására irányítják a figyelmünket. Ez az ige inkább „háttal áll” az ünnepünkhöz képest. Mégis ez a hátrafordulás magában hordozza az Ószövetségnek azt az időszemléletét, amiről már többször is szó esett, hogy eszerint az ember maga előtt látja a múltját, s mint a menetiránynak háttal ülő evezős halad a jövője felé ráhagyatkozva Isten kegyelmére: ha én magam nem is, de Isten látja, mi következik ezután.

Ez a zsoltár segít megérteni, hogy kell ezt a hátratekintést jól csinálni, gyakorolni. Nem nosztalgikus visszafelé nézés. Még csak nem is tudós történelmi összegzés. Nem pszichoanalízis, vagy sóvárgás valami megszépült emlék után. Inkább olyan, mint a gyerekek kedvelt számösszekötő feladatai, amikor az üres lapon a rajz egyes pontjai jelennek csak meg számokkal jelölve, s a megfelelő sorrendben összekötve őket kirajzolódik a kép. Amikor összeáll egy ilyen kép, azt nevezhetjük ünnepnek. Életünk képe rajzolódhat ki ezen a karácsonyon is. A jelenlegi képe. Hogy hol vagyunk? Kik vagyunk? Miért itt, miért így?

És, hogy mitől ünnepi? Attól, hogy amint a napkeleti bölcsek útját a csillag rajzolta az égre, úgy a mi életünk képének fontos pontjai is Isten csillagos egén rajzolódnak elénk. Ha merünk föltekinteni, ha merünk Istentől üzenetet remélni: a magunk nyelvén, hozzánk szóló személyes üzenetet. Ha merjük vállalni azt az emberileg nézve fejtetőre állt helyzetet, hogy az életünk biztos alapja nem a lábunk alatt van, hanem odafönn. Nem is a csillagok között, hanem képletesen szólva, vagyis Istennél. Mégis ezen a földön járva találkozásra hív. Azt szeretné, ha úgy tudnánk elindulni egészen hétköznapi utainkon, talán olyan köves, sivatagos, végtelennek tűnő kietlen mindennapiságban mint a napkeleti bölcsek egykor, hogy a végén mégis Hozzá érkezzünk; hogy a megérkezésünk Őhozzá ünnepi istentiszteletté váljon, s megszülessen szívünkben a mi életünk zsoltára. „Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne. Munkája fenséges és ékes, igazsága örökre megmarad.” Az igazi válaszokat az életünk kérdéseire abban láthatjuk meg, ha visszatekintve az eddigiekre, megtalálva életünk fontos pontjait, meg tudjuk látni bennük Isten keze nyomát. Eszünkbe juthat gyermekkorunk, családunk otthonunk szépsége, vagy éppen egyszerűsége. Eszünkbe juthatnak hagyományaink, amikkel talán nem mindig értettünk egyet, de mégis támpontot jelentettek értékeink kialakításához. Eszünkbe juthat fiatalságunk, amikor, mint a fa ága tavasszal, gyors növekedésnek indultunk, esetleg messzire nőve a tőtől, mégis az egész növénynek új formát, karaktert adva. Eszünkbe juthatnak hiányaink is; a falak, amikbe beleütköztünk, a fájdalmak, vagy a félelmek, amiket hosszabb, vagy rövidebb ideig hordoznunk kellett, s amik akkor változtattak életünk akkori irányán, tempóján. Motiváltak, vagy dacot ébresztettek bennünk, de minden esetre új utak, új megoldások keresésére indítottak.

Különös és elgondolkodtató az ilyen visszatekintés. A zsoltáros úgy írja le a pusztai vándorlást, mint valami diadalmenetet. Holott tudjuk, mennyi éhezés, szomjazás, kétség, háborgás volt benne; mennyi istentagadás, perlekedés az Úrral. Hogyan tudja mégis így látni a múltat? Mondhatnánk: szemlélet kérdése az egész. Ahogy egyszer egy hittanórán is meglepő választ kaptam a kérdésre, amikor megkérdeztem a gyerekeket, milyennek képzelik a hosszú vándorlás végén az ígéret földjének határához érkezett nép állapotát. Egyikük azt felelte: „Biztosan jól megerősödött a lábuk a hosszú gyaloglásban”. A válaszadó kislány sportol, ismeri az érzést, ami a fáradtság után következik. Tudja, hogy van a holtpont után megerősödés, és, hogy a győzelem sem képzelhető el ezek nélkül.

Az Isten előtt álló visszatekintés is hasonlít ehhez. Nem önámítás, nem kegyes hazugság magunknak, nem is az idő szépítő hatása, nem Istennek illő fényezése; hanem tapasztalat és tanúságtétel arról, hogy a fontos pontokat, amik életünk képét rajzolják, Isten maga írja, jelöli meg számunkra.

A zsoltáros ilyesmikre emlékszik vissza: táplált, kegyelmet és irgalmat gyakorolt, csodákat hajtott végre. Mindezek a pontok pedig azért tudnak ilyen hangsúlyossá válni, mert Isten „Gondoskodott népe megváltásáról, örökre lerendelte szövetségét.” Jézus Krisztus megváltásunkra érkezett a földre. A vádló, összekuszáló, bizalmatlanná tevő gonosz fogságából váltani, hogy bátran higgyük: mennyei Atyánk most is hűséges velünk kötött örök szövetségéhez.

Igehirdetés 2017. december 3.

Oltár előtti lekciók: Jer 23,5-8; Róm 13,11-14

Az igehirdetés alapigéje:Lk 3,1-6

Göröngyöket egyengetni öröm. Öröm tavasszal, amikor a felszántott/felásott föld nagy goromba rögeinek seregét szétveri, majd szelídre fésülgeti a szántó-vető ember szerszáma, hogy aztán a kényes kis vetőmagok kényelmesen elhelyezkedhessenek, s várhassák a csodát: a felfakadó élet útnak indulását. Göröngyöket egyengetni öröm a majdani templom helyén, amikor a munkagépek már összegyűjtötték, konténerekbe rakták és elszállították a szeméthegyeket, legyőzték a sártengert. Öröm volt összeszedni a maradék szemetet, szeretettel elsimítani az egyenetlenségeket, elteríteni a murvát, kört alkotva, kézen fogva imádkozni az Úrtól tanult imádságot. Öröm volt elfáradni, hogy pár nap múlva a zord hideg ellenére mégis megenyhülő, kíméletes esti időben átélhessük a csodát - valahogy ott is az útjára indult élet csodáját.

“Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává, és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.”

Göröngyöket egyengetni valójában nagyon fáradságos is lehet. A szántóvető ember tudna erről mesélni. A göröngy piszkos, ragacsos, vagy éppen keményre szárította a forróság. Talán épp nem ereszti áttörni a kis csírát. De a szántóvető ember mégsem adja fel, hiszen onnan származik az élet, hiszen másképp maga is éhen halna. Amikor a szerszámot felemeli, nem lehet, hogy csak a rögöt lássa maga előtt. Látnia kell már előre a sarjadó vetést, az érlelődő termést. Uganúgy a látványterv az épület majdani helyére illesztve mutatja, mi az, ami itt éppen elindult. Készítsétek az Úr útját!

Utakról is van friss közös élményünk: a tegnapi adventi esten Jeszenszky Péter számolt be különleges útjáról, a futva megtett több, mint 810 km-ről. Elmondta, hogy az eredeti elgondolás szerint Wittenbergből indult volna kis csapatával, hogy megtegye az utat Budapestig, jelképezve ezzel, hogy a valaha Wittenbergből indult reformáció tanítása megérkezett hozzánk. Végül mégis a fordított útirány mellett döntöttek, hogy majd a kinti magyar napokra érkezzenek meg. Visszatekintve érezte meg, milyen jó is volt ez így: otthonról elindulva, áldással föltarisznyázva, az otthoniak szeretetétől kísérve megtenni a távot.

Adventi feladatunk az Úr útját készíteni. Azt az utat, ami nem a mi utunk, ahogy azt már annyiszor hallottuk Ézsaiás tolmácsolásában. Hogyan lehetséges mégis ez? Göröngyöt, sarat, görbe utat találhatunk eleget. Olyasmit, ami akadályoz, ami félrevezet, nehezíti a haladást, amitől talán orra is bukunk. Néha nehezebbnek is tűnhet ezeket a “rögöket” félrehordani: az önzés, szeretetlenség, hatalomvágy, bántások, meg nem értés buktatóit. Vagy máskor kiegyenesíteni a mohóság, gőg, becstelenség, vagy épp a félelem görbe útjait.

Azt gondolom, itt sem mindegy, honnan indulunk. A bábeli torony építői el akartak jutni Isten magasságába, hogy onnan kiindulva járhassák a dicsőség útját. Istentől akartak indulni, bele a világba. Erre is vonatkozhat Ézsaiás intelme. Ez nem nekünk való út. Nem indulhatunk az utunk túlsó végéről. Otthonról kell elindulni. Onnan, ahova Isten helyezett bennünket. Ahol talán rögös és sáros az út, de mégis, ahonnan szeretet és áldás kísér minket. Ez a szeretet és áldás többet ér mindenfajta diadalmenetnél. Biztató lehet Joseph Tolliet verse:

Az éjszaka végén nem éjszaka van, hanem hajnal.
A tél végén nem tél van, hanem tavasz.
A halál után nem halál van, hanem élet.
A bizonytalanság végén nem kétségbeesés van, hanem reménység.
Az emberi lét végén nem ember van, hanem az Istenember.
Az ádvent végén nem a várakozás van, hanem a karácsony.

A címét szándékosan a végére hagytam: “Közeleg az Úr” Hiszen amikor az életünk problémáinak megoldásához, nehézségeinek leküzdéséhez hozzákezdünk, akkor az iménti mondatok amolyan olcsó vigaszként hatnak. Csak arra elegek, hogy azt gondoljuk: valahogy el kell vergődni a végéig. De advent, az Úr érkezése arra biztat bennünket, hogy amint a földműves az érett termést, úgy mi az érkező Krisztust lássuk magunk előtt már az utunk elején, röggel, sárral bajlódásunk idején. Jézus a dicsőség felől indul, mennyei otthonából felénk az Ő útján. Azért jön, hogy egybeérjen ez a kettő. Ő járja a mi egyszerű utunkat, fájdalmas utunkat, halálos utunkat, hogy végül elvezessen dicsőséges otthonába, ahol áldás és szeretet vár minket.

Igehirdetés 2017. október 15.

Oltár előtti lekciók: 1Kor 1,4-9; Mt 22,34-46

Igehirdetési alapige: 2Móz 20,1-17

A minap osztotta meg valaki az interneten az alábbi idézetet. Bevallom, nem tudok róla semmi mást, mint, hogy ateista, de Jézusról tisztelettel szóló író, aki a törvény, vagy legalább a tisztelet szükségességéről szólt eképpen: "A szeretetet nem keresi az ember, hanem találja. Véleményem szerint ostobaság kutatni utána, meg aztán igen gyakran ártalmas is. Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között: - Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet"

Elgondolkoztatott: Vajon lehet a szeretetből túl sok? Vagy az elemi tisztességből olyan kevés, hogy még a szeretet sem tudja a helyzetet elfogadhatóvá tenni?

Amikor a teológia nyelvén a törvényről és evangéliumról beszélünk, akkor azt a mindennapok nyelvén így is lehetne fogalmazni: rend és szeretet. Az ember pedig mindkettőre egyaránt vágyik.

Tulajdonképpen, mióta ember él a földön, valamilyen rendnek, szabálynak, törvényszerűségnek kell alávetnie magát. Az ókori görög filozófiai elgondolás szerint is jobb társadalomban élni, mint azon kívül, és ezért úgy kell megalkotni a törvényeket, hogy kedvezőbb legyen mindenki számára a társadalmi lét. S az idézetre utalva bizonyára egyet értünk abban, hogy a rendnek része, hogy az elemi tisztesség természetes és kívánatos legyen. Csakhogy könnyen baj lesz a renddel is. Hiszen az ember, aki a rendet megalkotja, megfogalmazza, betartja és betartatja, könnyen átlépi saját határait, könnyen értelmezi a rendet a saját szemszögéből, és válik annak önkényes őrévé, s igényel magának olyan hatalmat, ami nem az övé. Lehet-e a rendből is túl sok? Sokan vallják megkönnyebbülten és önigazolásképpen, hogy a zseni uralja a káoszt, vagy, hogy a rendetlenség a kreativitás jele. Vagy adódhatnak valóban olyan élethelyzetek (pl. kisgyermek, beteg családtag, vagy más feladat mellett), amikor a fizikai rend bizonyos mértékig jogosan hátrányt szenved a szeretet, gondoskodás, személyes odafordulás javára. Az író szavait pedig nyilván ennek épp a fordítottja, a félreértelmezett, vagy nem őszinte szeretet megnyilvánulásai válthatták ki.

A felolvasott igénk arról szól, hogy Isten törvényt ad a népének. Talán még azok is ismerik nagyjából a Tízparancsolatot, akik amúgy nem különösebben kötődnek a Biblia tanításához, hiszen ez minden polgári jogrend gyökere. Mégis számunkra sokkal több ez a törvények törvényénél, vagy ősénél. Három fontos dologra kell odafigyelnünk:

Isten adja a törvényt, aki a világ, s benne az ember teremtője. Ő a természet törvényeinek is a megalkotója. Ő teremtett rendet a világba. A világ, amit teremtett, maga (volt??) a rend. A Tízparancsolat nem egy kívülről ráerőltetett, számára idegen törvény. Amikor rátekintett Isten az alkotására, nem azt mondta: „Íme, milyen szép!”, hanem látta, hogy minden, amit teremtett, jó. Nem csupán a fizika, biológia törvényeire kell itt gondolnunk, hanem emberi természetünkre is. Ő tudja, hogy működünk, mire van szükségünk a testi, de a lelki egészségünk, az egymás közti harmóniánk érdekében is. Ha jól meggondoljuk, ez az ige csupán a törvény tudatosítása. Hiszen az élet alapvető rendje fogalmazódik meg benne. Az, aminek olyan természetesnek kellene lennie, hogy ne is kelljen róla beszélni. Aminek a szívbe írt törvényként kellene működni mindannyiunkban. Érezzük-e, hogy nem tehetünk mást, mint amit Isten törvénye ad elénk, mert másképp nem is vagyunk egyensúlyban? Böjte Csaba: „Az embernek küldetése, feladata van ezen a földön. Akkor vagyok igazán szabad, ha az Isten által nekem rendelt feladatot, rólam alkotott szeretettervét meg tudom valósítani.

Fontos, hogy feltegyem magamnak a kérdést: szabad vagyok-e Isten számára? Szabad vagyok-e annak a számára, aki a világon legjobban szeret, aki a létbe hívott, aki ismeri minden gyengeségemet, aki talentumaival megajándékozott, és aki bárkinél jobban tudja, hogy számomra mi a jó? Kérhet-e tőlem bölcs akarata szerint valamit, és én arra igent tudok-e mondani? Vagy nem? Itt van az emberi szabadság lényege! E nélkül a Tízparancsolat, a szeretet parancsa csak muzeális érték, limlom, melyet ki is dobhatsz az életedből.”

Az ember kapja törvényt attól az Istentől, akitől végzetesen elszakadt, akitől távol került. Az ember, aki miatt a jó rend megbomlott, aki maga sem úgy működik, ahogy eredeti rendeltetése szerint annak a rendje lenne. Isten mégis, ma is végtelen türelemmel magyarázza újra és újra életünk használati utasítását. Szavával, életünk eseményein, helyzetein keresztül, találkozások, beszélgetések alkalmával, vagy épp a művészeteken, vagy egyéb tapasztalatokon keresztül alakít, formál, nevel és csiszol bennünket, hogy azzá váljunk, akiről elmondhatja: amit újjáteremtett, milyen jó. A teológia nyelvén nevezhetjük ezt a naponkénti megtérés lehetőségének. Annak a nagyszerű örömnek, hogy Isten számára sohasem késő, minden nap tud új lehetőséget elénk tárni. S ezek éppen azért naponkénti megtérések, mert nem egyszeri látványos fordulatot hoznak, hanem életünk végéig tartó Istenhez igazodást, holtig tartó tanulást arról, hogy mi az igazán fontos.

Isten szövetséget köt az emberrel. Parancsolata nem kényszerű ukáz, hanem szövetségi szerződés. Abban az értelemben, ahogy azt az ókori K-i ember értette és gyakorolta. A szövetséget sokkal mélyebb értelemben fogták fel, mint napjainkban. Valamifajta rokoni érzület kapcsolódott hozzá. Szent volt és sérthetetlen. Kézfogással, esküvel pecsételték meg, írásba foglalták, vagy emlékkövet állítottak nyomatékosságul. A létrejött közösség szimbólumaként megajándékozták egymást, fegyvert, ruhát cseréltek, ünnepi lakomát ültek. De mindennél fontosabb volt az így létrejött békés viszony, ami biztonságot jelentett és a jólét forrása lett. A felek részéről kívánatos volt a vállalt kötelezettség teljesítése, a hűség, barátság, szeretet. Megtartása áldást, megszegése átkot vont maga után. Tudjuk-e ilyen mélyen érteni Istennek velünk kötött szövetségét? Tudjuk-e elvárásait békességünk és biztonságunk valódi forrásának érezi? Tudjuk-e szolgálatunkat a tőle jövő szeretet, hűség miatti hála kifejezéseként végezni? Tudjuk-e az egész életünket ilyen szolgálatnak tekinteni?

Miért? „Mert (ahogy mondja) én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok.” Ez a féltő szeretet tudja jól, milyen esendőek vagyunk. Ezért volt szükség Krisztus kiontott vérének pecsétjére, az új szövetségre. A szeretetet pedig tényleg nem mi találjuk meg, hanem a szeretet talál meg minket Jézusban. A benne felénk jövő végtelen szeretet veszi el fejünk fölül az átkot, és helyezi mindenek elé a Hozzá kapcsoló bensőséges viszonyt, ami már nem félelemből szolgálja Őt, hanem ahogy az oltár előtti igénkben is hallottuk, hogy mi is lehet az ő türelmes nevelő és újjáteremtő munkájának az eredménye: 1 Kor 1,4-9

Igehirdetés 2017. július 9.

Oltár előtti lekciók: 1 Móz 50,15-21; Róm8,18-23

Az igehirdetés alapigéje: Lk 6,36-42

Az elmúlt héten Keszőhidegkúton táboroztunk gyülekezetünk iskolásaival, fiataljaival, valamint csatlakoztak hozzánk néhányan a helyi, Tolna megyei kis faluból is néhányan. A táborunk témája a Reformáció volt, ahol a gyerekek megismerték fő vonalaiban Luther életét, a Reformáció eseményeit, illetve a reformáció folyamatát elindító gondolatokat. Nem maradhatott ki természetesen reformátorunk lelki vívódásainak alapkérdése sem: „Hogyan találok irgalmas Istent?”

Ahogy a mai igét elolvastam, az a meglepetés ért, hogy ezekből a mondatokból szinte elénk toppan az irgalmas isten: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” Hogyan találok irgalmas istent? Hogyan találhatnék másmilyen Istent, mint irgalmasat? Hiszen Istentől nem választható el az irgalmassága. Ha egyáltalán a valóságos Istenre találok, , ha megtalálom Őt, akkor csakis az irgalmas Istent találhatom meg. A fenti mondat nemcsak azért meglepő, mert az isten, akit olyan lelki vívódásokon keresztül keresett Luther, és akit sokszor mi is hasonlóan nélkülözünk, vagy kutatunk életünkben, úgy bukkan fel, mintha csak szembe jönne bevásárláskor az utcán, hanem mert úgy tűnik, visszafordul felénk a kérdés. Mintha Isten is hasonló dolgokon töprengene: „Hogyan találok irgalmas embert?”

Ugyancsak a friss tábori élményekhez kapcsolódóan gondolkoztam el újból azon, amit az ember persze tud, de most újra kirajzolódott előttem, hogy mennyi féle dolog vezeti az ember szavait, tetteit. Meghatározóak a velünk született ösztönök, például az éhség. Tanítani kellett, hogy megvárjuk, amíg minden az asztalra kerül, imádkozunk, más is merített, sőt, hogy nem mindig nekem kell elsőként szedni. Ezek apró nevelési dolgok. Mégis, mennyire irgalmatlanná tud tenni felnőtt embereket is az ösztönök vezérelte élet. Ha a létfenntartás ösztöne veszi át az uralmat, akkor is, mikor már bőven megvan minden szükséges, az önzés korlátokat nem ismerő erőszakos formái bontakoznak ki világméretekben. Ugyanakkor kiszolgáltatottakká válnak a másik oldalon a puszta létükért küzdők. Hol van olyankor az irgalmas ember?

Megahatározóak az életünkben az írott és íratlan szabályaink is, a kialakult szokások. A táborban tanulni kellett azt is, hogy a helyi gyerekek és a velünk érkezettek megszokásait is összehangoljuk. Aki otthon érzi magát, az is vegye komolyan a táborunk rendjét, ne legyenek külön útjai, amikor közös a programunk. Azt gondolom, ez is leképezi kicsiben a felnőttek világát. Nem kell nagyon taglalni, mennyi baj forrása, ha ki-ki a saját érdekeit, kényelmét, megrögzött szokásait helyezi mindenek elé munkahelyen, családban, vagy akár országokat, világot érintő dolgokban.

A táborban öröm volt látni, hogy a rövid öt nap mi mindenre volt elég, mennyi mindennel gazdagodott a kis közösség, akár ezeken a „tanulásokon” keresztül is. Jó volt megélni, hogy végül örömöt, és nem kényszert jelent figyelni egymásra, és alkalmazkodni egymáshoz. Hiszen az említett példák csak egyes esetek voltak, s a gyerekek, fiatalok leginkább a szeretetüket, vidámságukat, segítő készségüket hozták magukkal és sugározták tovább egymás felé. (Meg a felnőttek is.)

Hisszük, közöttünk volt az a Mester is, akinek tanítását, útmutatását követtük, s akinek intelme mai igénkben így szól hozzánk: „Nem feljebbvaló a tanítvány a Mesterénél.” Jézus idején a rabbik köré úgy gyülekeztek a tanítványaik, hogy ki-ki választott magának tanító mestert, akitől tanulni akart, majd később maga is rabbivá válhatott. Korunk tudományának művelői szintén arra törekednek, hogy minél szélesebb körű ismeretekre tegyenek szert. Ha nem haladná meg az utódok tudása az elődökét, nem volna fejlődés. Jézus azonban másféle kapcsolatra gondolt. Éppen azt a megromlott Isten-ember viszonyt állítja ezzel helyre, ami az embernek az Isten rangjára vágyásából adódóan szenvedett törést már a kezdet kezdetén. Jézus azt a bizalmi kapcsolatot akarja tanítványaival helyre állítani, ami csakis Vele lehetséges. A Mester több és más, mint minden földi tanító. Ő nem válik meghaladottá, s az ismeret, amit átad, inkább bölcsesség, mely az életünk lényegét ragadja meg. János evangéliumában ezt olvassuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.”

Ilyen gyümölcs az irgalmasság is. Miféle gyümölcs ez? Talán túl egyszerű, majdnem hitvány gyümölcsnek is érezzük néha. Ahogy az előbbi példák is nagyon egyszerűek, mégis azért mondtam el őket, mert magam is rácsodálkoztam, milyen nagy dolgok múlnak rajtuk. Hasonlóan vagyunk néha az irgalmasság követelményével, mint Naámán, aki poklos lett, s elment Elizeushoz, hogy meggyógyítsa. Úgy gondolta, vagyonával minden drága gyógymódot meg tud majd fizetni. Ám Elizeus nem tartott igényt a pénzére, s a gyógymód is nagyon egyszerű volt: „Fürödj meg a Jordánban!”. Naámán majdnem elszalasztotta a gyógyulás lehetőségét, mert lebecsülte, amit a próféta várt tőle.

Jézus is egyszerű dolgot kér tőlünk: irgalmasságot. Ez nem a karrierépítés eszköze. Lehajolás, nem nagyobbnak lenni a Mesternél… Mégis, ha vállalkozunk rá, hogy elinduljunk ezen az úton, az egyszerűsége után rácsodálkozunk annak magasztosságára is. Hiszen földi karrier helyett annál sokkal magasabbra, az üdvösségre vezet. Útjelzői pedig: Ne ítélj! Ne kárhoztass! Bocsáss meg! Súlyos szavak ezek. Hatásaikban olyanok, mint az előbb említett ösztönök vezérelte élet. Ahol mindenki fölfelé kapaszkodik valamiféle vegetatív szinten, s közben egyre mélyebbre süllyed. Ugyanide vezet a könyörtelen ítélkezés, kárhoztatás, a megbocsátásra való képtelenség.

Legyetek irgalmasok! Az irgalmasság latin szava: miserecordia, és a német Barmherzigkeit egyaránt magában foglalja a szív megnevezését. A felszólítás tehát a szív szava. Nem lealázkodás, nem negatív karrier, hanem szabadság arra, hogy jó szívvel adjunk materiális, szellemi és lelki javainkból jól megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel, mint akik azt magunk is kaptuk. Ha már a tábori asztallal kezdtem, hadd utaljak ismét arra. Az étkezést kezdő énekünkben ezt énekeltük: „De a szívünk vágyakozva azért sóhajt tefeléd: Engedd, Jézus, megízlelnünk örök élet kenyerét.” Az irgalmas Istenre rátalálva Luther is ezt élte át: a kárhozat félelme helyett Isten szeretetének örömét.

Végül hadd idézzem az Újragondoló blog egy gondolatsorát:

A félelem azt mondja: szerezd meg.
A szeretet azt mondja: várd meg.
A félelem azt mondja: vedd el.
A szeretet azt mondja: add oda.
A félelem azt mondja: elveszítheted.
A szeretet azt mondja: szabad vagy.
A félelem azt mondja: bizonyíts.
A szeretet azt mondja: elfogadlak.
A félelem azt mondja: védd magad.
A szeretet azt mondja: biztonságban vagy.
A félelem azt mondja: légy erőszakos.
A szeretet azt mondja: ölelj.
A félelem azt mondja: húzz hasznot.
A szeretet azt mondja: mindenem a tiéd.
A félelem azt mondja: taszítsd el.
A szeretet azt mondja: engedd közel.
A félelem azt mondja: becsap!
A szeretet azt mondja: megbízom benned.
A félelem azt mondja: igazam van.
A szeretet azt mondja: igazad van.
A félelem azt mondja: ne szeress.
A szeretet azt mondja: ne félj.

Igehirdetés 2017. április 23.

Lekciók:

25 Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? – mondja a Szent. 26 Tekintsetek föl a magasba, és nézzétek: ki teremtette az ott levőket? Kivezeti seregüket szám szerint, mindnyájukat név szerint szólítja; olyan hatalmas és erőteljes, hogy egy sem mer hiányozni. 27 Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé. 28 Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az ÚR, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. 29 Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 30 Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. 31 De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. (Ézsaiás 40, 25–31)

19 Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 22 Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! 23 Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. 24 Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25 A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. 26 Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 27 Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 28 Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 29 Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. (János 20,19–29.)

Textus:

Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. 5 Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? 6 Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által: nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által; a Lélek pedig bizonyságot tesz róla, mert a Lélek az Igazság. 7 Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: 8 a Lélek, a víz, a vér, és ez a három egy. 9 Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot. 10 És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról. (1Jn 5,4–10.)

Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

A mai vasárnapot a lelkileg újjászületett csecsemők: quasi modo geniti – vasárnapjának, más néven kishúsvétnak, fehér-vasárnapnak is nevezik. Ezen a vasárnapon ugyanis ott ragyog még a húsvéti öröm fénye. Az ősegyházban a bűnüket megvalló és Jézus Krisztus szabadító szeretét elfogadó keresztények húsvétkor részesültek a keresztség szentségében. Az akkor kapott fehér ruhát csak a rákövetkező szombaton tették le, s ezen a vasárnapon, húsvét után egy héttel „mint újonnan született csecsemők” először vehettek a úrvacsorát a gyülekezet közösségében. Egyházunk sok gyülekezetében ezen a vasárnapon tartják a konfirmációt. Lelkészeink is egy családi konfirmációi ünnepen vesznek részt. Így hallottuk a bevezető liturgiában:Mint most született csecsemők, az igének tiszta tejét kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségetekre. (1Pét 2,2) Textusunk és olvasmányaink alapján ma három dologról kell beszélnem: az újjászületésről, a bizonyságtételről és a hitről.

Az újjászületés

Téves az a nézet, miszerint a Bibliában Istenről mint férfiról van szó, s hogy a Biblia istenképe kizárólagosan patriarchális. Jézus önmagát a tyúkanyóhoz hasonlította, aki megpróbálja az ő csibéit, a szerteszaladgáló gyermekeit magához vonzani, terelni. Péter apostol azonban Jézus Krisztus halálát és feltámasztását nevezte Isten minket újjászülő tettének. Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pét 1,3). Jézus Krisztus halálból való feltámasztása nem öncélú volt, nem arra irányult csupán, hogy hatalmát megmutassa, s mi megrettenve megriadjunk. A tanítványok is féltek és megriadtak eleinte (Lk 24,37), amíg Jézus nem jelent meg közöttük, s ezt nem mondta. „Békesség Néktek!” (Lk 24,36, Jn 20, 19), „én vagyok”(Lk 24,39). Az isteni hatalom megpillantása riadalmat kelt a szívünkben. Isten azonban Jézus Krisztus feltámasztása által újonnan szült bennünket. Ezt is hallottuk az előbb: Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre (2Kor 5,17). János evangéliumának híres prológusa azzal kezdődik, hogy az „övéi” Krisztust, az igét, a világosságot nem fogadták be. Ám: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, 13 akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,1–13). Ismétlem: „nem test, sem a férfi akaratából születtek”. Luther írja a mai vasárnap igéje kapcsán: „Újjászületésünk az ige szerint Jézus Krisztus feltámadásából ered. Isten szül minket újjá, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, az igazság igéjével, amely Istennek ereje. Ez szül újjá, ez elevenít meg és üdvözít mindeneket, akik benne hisznek. Mely ez az ige? Éppen az, hogy köztetek és néktek szól Krisztusról, aki bűneitekért meghalt és harmadnapon feltámadt, hogy feltámadásával megigazulást, életet és üdvösséget hozzon. Aki hiszi ezt az igét, hogy hogy Krisztus az ő javára halt meg s támadott fel, azon Krisztus feltámadása megmutatja erejét. Újjászületik tőle, azaz Isten képmása szerinti új teremtmény lesz belőle.” (Jer örvendjünk keresztyének, 184. old.)

János evangéliuma harmadik fejezetében Jézus az éj leple alatt hozzá forduló Nikodémusnak, a zsidó tanítónak mondja, hogy „ha valaki nem születik újonnan nem láthatja meg az Isten országát” (Jn 3,3). Nikodémus őszinte, igazságot és Istent kereső ember, népe tanítója, de nem tud megszabadulni az emberi, zsidó gondolkodásától, s csak „testi módon” képes gondolkodni. „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethet ismét ?” (Jn 3,4). Jézus azt válaszolja, hogy aki nem születik „víztől és Lélektől”, az nem mehet be Isten országába. Az ujjonan születés ugyanis felülről, azaz Istentől való születést jelent. Az újonnan születés pedig újjáteremtés. Kilenc évvel ezelőtt a Károli Gáspár Református Egyetemen egy sorozatot szerveztünk, ahova olyan humán értelmiségiek – bölcsészek, filozófusok, művészek kaptak meghívást, akiknek az előző évtizedekben radikálisan megváltozott az életük, gondolkodásukban száznyolcvan fokos fordulat történt. Hitbeli felismeréseik alapján gyökeresen újragondolták az életüket, s gondolkodásuk irányának megváltozásával szakmai érdeklődésük is megváltozott: például az antik dráma helyett a Bibliával, régi filozófiai kérdésekről a hit szemüvegén át, a művészetekről a teológia fényében kezdtek gondolkodni, sőt akadt, aki pályát is modosított. Az egyes beszámolók Irányváltás. Humán értelmiségiek megtérése címen könyv formájában is megjelent. A kötet fogadtatása kedvező volt, sokan megvették, szépeket írtak róla a sajtóban. Pár évvel ezelőtt elküldtem a könyvet egy általam igen tisztelt, s a közelmúltban elhunyt református lelkésznek. A lelkésztől kaptam egy szeretetből (féltésből?) fakadó kritikát a kötet kapcsán. Amit három-négy évvel ezelőtt leírt, azóta ott motoszkál a gondolataimban. Így kezdte a levelét: „Erre a könyvre azért szeretnék reflektálni, mert a cím és az alcím nem kongruens (Irányváltás – Humán értelmiségiek megtérése). Más az irányváltás, és más a bibliai értelemben vett megtérés (újjászületés) …Az irányváltás horizontális esemény, aminek az ember az alanya… A megtérés (újjászületés) vertikális beavatkozás, amit Isten végez el. Az előbbi során ’megjavul’ az ember, az utóbbi alkalmával teremtés történik (’Aki Krisztusban van, új teremtés az’ [2Kor 5,17]. Az irányváltás gyógyulás, a megtérés halott-támasztás (’Titeket is életre keltett, akik a halottak voltatok büneitek miatt’ [Ef 1,1.5]. ’A halottak hallják az Isten Fiának hangját, s akik meghallották, élni fognak’ [Jn 5,25]. – Nem szabad lebecsülni az irányváltást, végső soron arra is Isten indítja az embert. De nem szabad összetéveszteni a megtéréssel, mert azzal megnehezítjük, hogy az irányt változtató ember egyszer valódi megtérésre jusson.”

Szíven ütő szavak voltak ezek, melyek – a lelkész közelmúltbeli halálával – még inkább felerősödnek. Ne magunkkal, irányváltásunkkal, – az úgymond megtérésünkkel –dicsekedjünk, hanem egyedül az Isten bennünket szülő, teremtő munkájával. Mert az ő újjáteremtő munkája nélkül valóban halottak vagyunk. Isten fáradhatalanul dolgozott és dolgozik a mi megmentésünkért, életre támasztásáért. Micsoda vigasztalás hangzott el az oltár előtt felolvasott ézsaiási igében! Isten a fáradhatatlan sas, aki a hozzá tartozókat is szárnyra kelő sassá teszi:

„Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. 29 Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 30 Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. 31 De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Jakab apostol írja: „Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jak 1,18). Az újjászületés azt jelenti, hogy Istentől születettek leszünk, az ő új teremtményei, az ő gyermekei. Ismét Luther szavait kell idéznem, aki igen találóan fogalmazott: „A legelső és legnagyobb, amivel az Isten felülről megajándékozott, az, hogy újjászült, gyermekeivé és örököseivé tett. Tette pedig ezt az igazság igéjével. Így hát a teremtményeinek zsengéje, azaz Isten újkezdetű teremtése és alkotása lettünk. Isten teremtése abban különbözik a világ emberi alkotásaitól, hogy ez az Ő tulajdon műve minden emberi hozzájárulás és közreműködés nélkül. Ezért nevezzük a keresztyén embert Isten teremtményének, akit ő maga teremt, minden egyéb teremtménye fölé, mégis úgy, hogy ez most még csak kezdet és zsenge, melyen Isten naponként igazít, mindaddig, míg tökéletes isteni teremtmény lesz..” (Jer örvendjünk, 186. old)

Tanúskodás

6 Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által: nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által; a Lélek pedig bizonyságot tesz róla, mert a Lélek az Igazság. 7 Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: 8 a Lélek, a víz, a vér, és ez a három egy.

János apostol e mai igénkben különbséget tesz emberi bizonyságtétel és Isten bizonyságtétele között. A bizonyságtétel tanúskodást jelent, a szó eredetije a görögben a martürion, s azt a bizonyságtevőt, aki életét adja a meggyőződéséért, mi mártírnak nevezzük. Isten tanúságtétele az ő szeretett Fiának a halálra történő átengedésésében jutott kifejezésre, annak a Fiúnak az engedelmességében, aki önként üresítette meg magát és vállalta emberként a gyalázatos kereszthalált. Amikor a János evangéliuma szerinti passió-történetet olvassuk, azt halljuk, hogy amikor a halott Jézusnak egy római katona az oldalát lándzsával átszúrta „vér és víz jött ki” belőle (Jn 19,34). Sokat spekuláltak arról, hogy mennyiben lehetett valóságos vagy csupán szimbolikus ez a leírás az evangéliumban. Talán nem vagyunk messze az igazságtól, amikor a „víz” és a „vér” kapcsán a Krisztus által rendelt két szentségre: a keresztségre és az úrvacsorára gondolunk. Jézus korában már volt keresztség, hiszen Keresztelő János a „megtérésre” szólított fel, s a „megtérés keresztségét” (Lk 3,3) hirdette, amikor a Jordán vízébe bemerítette a bűnüktől tisztulásra vágyókat. A víz tehát szimbolikusan lemossa az életünkre rakódott szennyet. Bár Jézus nem volt bűnös, mégis beállt a bűnösök közé, s ezzel közösséget vállalt az ő bűnösségükkel és megtisztulásukkal. Pál apostol már arról szól, hogy a mi keresztségünk Jézus Krisztus halálába és a feltámadásába való keresztség. A szimbolikus „alámerített- ségünk” az óemberünk megfulladását fejezi ki, s ezzel Jézus halálával egyesülünk. Ám víz mélységéből való felbukkanásunk Jézus Krisztus feltámadásával való egyesülését hivatott érzékeltetni (Rm 6). Ezért beszél Pál a Tituszhoz írt levelében „az újjászületésünk fürdőjéről” (Tit 3,5), ami a Szentlélek által megy végbe. A „vér” pedig Krisztus áldozati halálára utal. Minden úrvacsora alkalmával Jézus Krisztus érettünk megtöretett testét és vérét vesszük magunkhoz. A Krisztus halálából és feltámadásából élőket Jézus Krisztus vére élteti. A test azáltal él, hogy a működik benne a vér keringése. Van egy látszólag ellentmondásos, a valóságban igen mély értelemmel bíró kép a Biblia utolsó könyvében. A Jelenések könyvében a „fehér ruhába öltözettekről” ezt találjuk: „Ezek azok, akik…megmosták és megfehérítették ruhájukat, megfehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14).

Értelmileg abszurd a vörös vérben bármit is megfehéríteni. Akik azonban az újjászületés fürdőjén átmentek, azok a Bárány vérében fehérre mosták a ruhájukat. Krisztus kiontott vére tisztít meg bennünket minden bűntől. Emberi módon nem lehet ezt megmagyarázni, csak a Szentlélek által lehet felfogni. Ez Isten tanúságtétele: „ 7 Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: 8 a Lélek, a víz, a vér, és ez a három egy.”

A hit

Végezetül a hitről kell szólnunk. A textusunk elején ez olvastuk: Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. 5 Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? A végén pedig ezt: És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról. A világot legyőző krisztushitről, s a világ fejedelmét legyőző Krisztusról szól harmadikként a mai igénk. Még a húsvéti fény, a halál feletti győzelem fényében énekeltük: „Győzelmet vettél, ó Feltámadott”. A hit azonban nem az ember természetes tulajdonsága. Ellenkezőleg, a természetes tulajdonságunk a hitetlenség, a kétkedés. Egyik énekünk is erről szól: „Hitem pedig mint a változó hold, / Hamar elfogy, tölte alig hogy volt” (383/3). Ezért hallottuk ma az evangéliumból Tamás történetét. Eredetileg mindannyianTamások vagyunk és újra és újra Tamások leszük. Kételkedünk és megfogható, megtapintható bizonyosságot akarunk. Tamás megtapinthatja Jézus valóságos sebeit, s ezek után leborulva Úrként és Istenként imádja őt. Jézus azonban hozzáteszi: „boldogok azok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 19,29). Számunkra nem ilyen bizonyítékok adódtak, hanem maga Krisztus, a legnagyobb ajándék. Mi az ő kereszthalálának gyümölcsiből élünk, a kegyelmi ajándékokból: az ő igéjéből és a szentségekből. A keresztségből és az úrvacsorából. Nemcsak a mai vasárnap, hanem legtöbben minden nap mint újszülött csecsemők élünk, s a hamisítatlan lelki tejet kívánjuk, hogy növekedjünk az üdvösségben (1Pét 2,2). A Szentlélek segítségével, akinek az Atyával és a Fiúval együtt legyen dicsőség – most és mindörökké!

Ámen

Imádkozzunk!

Hálát adunk Neked Mennyei Atyánk, hogy Jézus Krisztus halálával és feltámasztásával ujjászültél bennünket. Újszülött csecsemőként vágyakozunk a tiszta igédre, s segíts, hogy hittel valljuk és hirdessük halálodat és feltámadásodat!

Ámen

Oratio ecumenica

Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Áldunk Téged, hogy egyszülött Fiadat nem hagytad a halálban, hanem feltámasztottad, és így győzelmet arattál a halál felett. 6 Add meg nekünk kegyelmesen, hogy e győzelem fénye a mi életünket is bevilágítsa, hogy ne csak az ünnep idején, hanem a hétköznapokban is a feltámadt Jézus Krisztus világosságában járjunk! Könyörgünk a minket újjászülő kegyelmedért, hogy ne a halált, hanem valóban az életet szolgáljuk. Úr Jézus Krisztus, Élet fejedelme, aki önmagadat adtad érettünk a kereszten, és feltámadtál megigazulásunkra, kérünk, áldd meg gyülekezeteünket jelenléteddel! Te állj most is középen, és irányítsd figyelmünket önmagadra, hogy belőled élve megragadhassuk a mindennél nagyobb ajándékot, az örök életet! Szentlélek Isten, áraszd ránk kegyelmedet, és szentelj meg minket! Téríts a Te utaidra, vezesd lépteinket, vezesd gondolatainkat, szavainkat, tetteinket, hogy igazán krisztusiak lehessünk! Könyörgünk, Urunk egyházunkért és minden Krisztusban hívő közösségért, különösen is az üldözött, s a hitüket ma is érted feláldozó keresztényekért! Figyelmeztess bűneinkre és mulasztásainkra! Adj mindannyiunknak bűnbánó és alázatos szívet! Segíts, hogy egymás megbecsülésében hűen tölthessük be tőled kapott áldott szolgálatunkat, az evangélium hirdetését! Áldd meg egyházi vezetőinket, püspökeinket, presbitereit és minden tagját! Könyörgünk kis budakeszi gyülekezetünk lelki növekedéséért, s a templomépítés álmának megvalósulásáért, tudván tudva, hogy Te vagy az Építő. Könyörgünk hazánkért és népünkért. Segíts megértenünk, hogy minden tervünk és szándékunk csak úgy vehet helyes irányt, ha a te igéden tájékozódva és a te életet adó kegyelemdből merítve fogalmazódik meg és válik valósággá! Könyörgünk a betegekért és az elesettekért, a haldoklókért és a gyászolókért. Vigasztaló jelenléted adjon enyhülést számukra a fájdalom közepette is. Könyörülj a kereszt súlya alatt roskadókon, ne próbáld őket erejükön felül. Engedd, hogy ők is érezzék, hogy szereteted velük van, és soha nem hagyja el őket. Vezess mindnyájunkat a füöldi életünk útján az örök élet felé! Mennyei Atyánk! Végtelen irgalmadban bízva kérünk, hallgass meg minket, a mi Urunk Jézus Krisztusért, akinek a nevében együtt most így imádkozunk: Mi Atyánk...

Igehirdetés 2017. április 17.

Oltár előtti lekciók: 2Móz 15,1-11; Lk 24,13-35

Igehirdetési alapige: ApCsel 10,34-43

Az ünnepi vacsorát már épp befejeztük, sütemények még az asztalon - csipegetésre. A beszélgetés is kellemes, laza, kisebb csoportokban - szavak csipegetése. Aztán komolyabb téma kerül elő. De valaki a konyhában rakodni kezd, s kötelességtudattól hajtva kimegyek én is. Mire visszatérek, már másról van szó. Bizonyára fel tudjuk majd venni később újra a beszélgetésnek ezt a fonalát, kicsit mégis sajnálom. Olyan jó meghallgatni, érteni egymás szavát, s milyen kevés rá az idő, az alkalom. Drága érték minden ilyen lehetőség, amit kár elszalasztani. „Jézus így válaszolt Pilátusnak: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz.” Mikor talán épp megérthette volna Jézust, megérthette volna az élet lényegét, akkor kiment, hogy rendet rakjon. A pillanat elszállt, Jézus meghalt. „Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám! A te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Ez volt az utolsó szava. „A hét első napján… tanítványai közül ketten…, miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött… Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?”

Tegnap így köszöntöttük egymást az istentiszteleten régi keresztény köszöntéssel: - Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! Mit jelent ez számunkra? Azt, hogy újra felvehetjük vele a beszélgetés fonalát. Jézus velünk van! Mellénk szegődik az úton, bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Kíváncsi a gondolatainkra, megérti azokat, és azt a csodát műveli, hogy jelenlétében mi is egészen másképp értjük saját magunkat. De másképpen értjük egymást és Őt is. Utolsó szava: „Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet!” – nem csupán a személyes megadása. Nem az a fajta utolsó szó, ami után nincs több lehetőség. Benne az Atya kezébe tette az egész világ gondját. Ne vedd úgy a lelkedre – mondják. Ő a Lelkére vette teljes súlyával életünk minden terhét, útkeresését, fáradozását, s ott a kereszten, mint aki eddig begyűjtötte azokat, most az Atya kezébe tette. Ennek a csomagnak a része lehetett Kornéliusz kis batyuja is. Mai igénk mondatai ugyanis a pogány Kornéliusz házában hangzottak el Péter szájából. Őt egy Istentől kapott látomás vezette ide. De Kornéliuszt is hasonlóképpen előzetesen egy látomás tette nyitottá arra, hogy Pétert a házába fogadja, és beszédbe elegyedjen vele. A Szentlélek Isten terelte őket egymáshoz beszélgetésre. Péternek a lepedőben leereszkedő tisztátalan gusztustalan dolgokat kellett a látomás szerint megennie. Isten arra tanította ezáltal, hogy legyőzze a pogányok iránt táplált vallási gyökerű ellenszenvét. Kornéliuszhoz pedig így szólt: „Imádságaid és alamizsnáid eljutottak az Isten elé, és ő emlékezik azokra.” Jézus az ő élete gondját is Isten kezébe tette. Minden úrvacsoravételkor elmondjuk: Jézus Krisztusban Isten megbékéltetett önmagával és egymással: ez most itt játszódik le a szemünk előtt. A megbékélés ugyanis ott kezdődik, hogy van mondanivalónk egymás számára. Isten és ember, ember és ember, megbékélése egyaránt. Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ahogyan a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, úgy nyílhatnak meg az elzáródott, beomlott kommunikációs csatornák.

Először is Isten felé: „Imádságaid és alamizsnáid eljutottak az Isten elé, és ő emlékezik azokra.” Kornéliusz pogány istenfélő ember volt. Olyan, aki hagyományos hívő körökben idegennek számíthatott akár szokásaival, akár gondolkodásmódjával. Mégis vágyott Isten társaságára, szavára, válaszára. Talán nem tudta pontosan, hogyan is kell imádkozni. Talán abban sem volt biztos, hogy méltatja-e őt Isten a figyelmére. Talán el sem tudta képzelni, miféle választ várhat az ember az elmondott imádságokra. „Neved sem értem, Istenem / de van két árva, nagy szemem, / s annyi bolondot látok, / hogy a sok bolondságból / nagy ijedelmemben, Uram, / hozzád kiáltok.” (Ady: Istenkereső lárma)

Krisztus feltámadt. Az Isten kezébe helyezett élet nem veszett el. Felé vágyódásunkat nem utasítja vissza, egyikünk sem idegen a számára. Péternek is Istennel kellett először egyenesbe jönnie. Neki, aki Jézus első tanítványa volt, a rangidős, a mindig tettre kész, a hitvalló, bizalmas hármas tagja. Át kellett élnie, hogy mennyire nem érti Isten szándékait. Csalódnia kellett önmagában Elhívásakor: szorgalma, munkabírása csak a létfenntartásra elég. Ugyanakkor Jézus nem az önbecsülésétől akarja megfosztani, hanem rá akarja ébreszteni, hogy Ő a puszta létnél többre szánja az életét: az evangélium tanúja lehet. Tagadásakor: saját hűségében. Megértheti/élheti azonban, hogy Jézus megbocsátó szeretete nagyobb az ő ingadozó, sérülékeny hiténél és ez új útra tudja indítani. Tanulása, Istenről való tapasztalatszerzése azonban ezzel sem ér végett: „Most értem meg igazán…” – kezdi a Krisztusról való bizonyságtételét. Krisztus feltámadt! Itt él közöttünk! Megszólítható, megkérdezhető. Mindenekelőtt azonban ő szólít, kérdez, beszélgetésre invitál. Lelke által közösségbe hív, hogy legyen mondanivalónk egymás számára, hogy legyünk élő tanúi jelenvalóságának. A Róla szóló bizonyságtételünket Ő teszi érthetővé a mindennapokban, Ő ajándékoz meg új felismerésekkel, amik az életünk értelmét, értékét adják.

Igehirdetés 2017. április 2.

Oltár előtti lekciók: 1Móz 22,1-14; Zsid 9,11-15

Igehirdetési alapige: Jn 8,48-59

Múlt – jelen – jövő. Életünk természetes „közege”, mégis, ha jól belegondolunk: furcsa hármas. Ha a világ egészének történetét nézzük, úgy tűnhet: két végtelenbe futó félegyenes ez, közte egyetlen ponttal. A múlt megfoghatatlan messzeségbe vezet vissza, a jövőről nem tudjuk, meddig tart. Éppen a jelenünk, amit most élünk, amiről úgy érezzük, annak van a legnagyobb súlya és jelentősége, csupán egyetlen pillanat. Hiszen, amint megtörténik, máris múlttá válik, a következő lépés pedig, ahová éppen lépünk, most még jövő. Mivel azonban az életünk mégsem végtelen, a múltunk minden lépésünkkel egy kicsit hosszabbá, a jövőnk pedig ugyanennyivel rövidebbé válik. S miközben a jelen jelentősége és értéke az egyediségében, a visszahozhatatlanságában áll, addig a múlté – milyen különös, hogy annak is jelentősége van – abban, hogy a haladó ember, ahhoz, hogy előre tegye az egyik lábát, míg azt felemeli, duplán kell, hogy támaszkodjon a másikra. Valahogy így van az életünkkel is: ha a jövőbe lépünk, a múltra kell támaszkodni. Mégis minden lépésnél eljön az a pillanat, amikor a hátra támaszkodó lábunkat is fel kell emelni, hogy most már azzal léphessünk tovább. Egyszer csak eljön az ideje, hogy elengedjük a múltat.

Az idő az, ami ilyen folytonos, kérlelhetetlen haladásra késztet, alkalmasint kényszerít minket. Ha csupán az időnek élnénk, űzött-hajtott rabszolgák lennénk. Valljuk be, meg is történik velünk, hogy oly mértékben rendeljük alá magunkat az idő követelésének, hogy valóban rabszolgáivá válunk. Térben és gondolatban azért mégis van megállás, mégiscsak tágasabb ennél a jelenünk. Hiszen az emlékezetünk által a jelenünk, a személyünk részévé válik a múltunk. Tapasztalataink, élményeink, tudásunk megőrzi azt. Így hát a múlt gazdagítja, vagy éppen megterheli a jelent. A gondolatainkban formálódó tervek, a szívünkben születő vágyak pedig szintén kitágítják - a másik irányba – a jelent; életben tartják, nem hagyják azt az egyetlen pontot egy levert és gyorsan otthagyott cövekké merevedni. S ha a térben és a gondolatainkkal meg tudunk állni, vagy legalábbis lassítani egy kicsit, az mégis megragadhatóvá teszi az időt. „Ez az én időm” – szokás mondani az önmagunkra, a megállásra szánt időre. De van valakire vagy valamire szánt elkülönített, különös becsben tartott idő is. A szabad idő, ami nem egyszerűen attól szabad, hogy azt teszem, amit akarok, hanem szabad attól az imént említett rabszolga helyzettől. A szorongatástól megszabadított, felszabadított idő. Különösen ilyenek az ünnepek, az Istentől kapott, s az Istennel való közösségre elkülönített idő.

Izrael népe erősen támaszkodott a múltjára. Visszanyúlt ezzel saját ismert történelmének egészen a kezdetéig, az ősatyák koráig. „A mi atyánk Ábrahám!” – mondták. Mintha erre a nagy múltra támaszkodva egyetlen hatalmas lépéssel a biztos jövőben találhatnák magukat: az üdvösségben. Mintha ezzel bizonyos értelemben felette állnának térnek és időnek. Közben pedig ítéleteiket osztogatták. A fejezet elején arról olvashatunk, hogy a házasságtörő asszonyt rángatták Jézus elé, hogy megkövezzék, s mire a hosszas fejtegetések mentén a fejezet végére érünk, már felizzott haraggal Jézus ellen hoznak fel halálos vádat: „Ördög van benne”. A kövek újra ott szorulnak ökleikben. Múltjukra támaszkodásuk halállá teszi a jelent, kárhozattá a jövőt.

Jézus azonban nagyobb perspektívát ismer: Ő előbb volt, mint Ábrahám. Nem előjogokat követel ezzel, nem törvény felettiséget. Nem is az Isten országához sorakozók közt akar előre tolakodni – „én voltam itt előbb!” . Hanem azt üzeni ezzel: Ő az idő Ura. Nem csupán előbb volt, hanem kezdettől fogva mindörökké. „Én vagyok!” Hasonlóképpen hangzott Isten kinyilatkoztatása Mózes felé az égő csipkebokornál: „Vagyok, aki vagyok!” Ő a létező. Jézus az, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Övé az idő. Az ő földi életének ideje is, amiről ostoba önteltségükben azt hitték, elvehetik tőle. „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. 18Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18) De övé a mi életünk ideje is. Ő az, akinek noha rálátása van a teremtéstől a végidőkig a világ idejére, mégsem lép át rajtunk egyetlen hatalmas lépéssel, hanem közénk jött, hogy saruban tegye meg velünk az élet apró örömteli vagy éppen küzdelmes lépéseit. Közénk jött, és órákra tagolta végtelen idejét, hogy mikor eljön az Ő órája, csodát tegyen, az első jelet, amely Istenre mutat, majd a továbbiakat. A kánai menyegzőn megmutatta az örömöt adó Istent. A tóparton halászóknak megmutatta az életcélt adó Istent. Majd, ahogy eljött az ideje, megmutatta a látást, hallást, hitet, új életet adó Istent is. Akinek pedig van szeme és füle csodáinak befogadására, annak azt is megmutatja, hogyan támaszkodjon a múltra, hogy tovább lásson Ábrahámnál. Láthatjuk a saját emberöltőnyi múltunkban, a megörökölt családi vagy történelmi múltunkban az Isten munkálkodását. Ő a mi Atyánk, aki velünk volt bajban, örömben, s erre a tapasztalatra Ábrahámhoz hasonlóan támaszkodhatunk. Így az egész életünkről elmondhatjuk, hogy Istentől megszentelt idő. Végül pedig, amikor eljött az Ő órája, életét adta értünk, hogy megajándékozhasson a számunkra elkészített jövővel, az örök élettel.

 

(Lacknerné Puskás Sára )

 

Igehirdetés 2017. február 19.

Oltár előtti lekciók: Ézs 55,6-11; Lk 8,4-15

Igehirdetési alapige: 2Kor 12,1-10

Milyen sokféleképpen tudjuk azt mondani: „elég”

Gyerekre rászólni: elég legyen! = amit teszel, azzal átléped a korlátaidat.

Szenvedő ember: elég volt! = amit el kell viselnem, meghaladja a türelmem határait.

Vajon elég-e? = aggódó kérdés (a vacsora a vendégeknek, a pontszám a felvételihez, a pénz az építkezéshez stb.

Mára elég, köszönöm elég = megelégedettség. Le tudjuk tenni a munka gondját, megengedjük a gyereknek, hogy abbahagyja a gyakorlást, vagy épp megelégszünk azzal, amit elénk tettek. Megnyugtató állapot.

Az imént felolvasott gondolatmenetben Pál apostol több oldalról is számot vet azzal, mi mennyi az életében. A korinthusi gyülekezet, ahová levelét címezte, sok gondot okozott neki szolgálata során. Sokan gyanakvó szemmel tekintettek az apostolra. A zsidókeresztények különféle erkölcsi hibákkal: csalárdsággal, nagyravágyással, állhatatlansággal és gyávasággal vádolták, s apostoli hivatását és rátermettségét is kétségbe vonták. Levelének első fejezeteiben sokat fáradozik azon, hogy az ebből támadt békétlenséget eloszlassa. Nem önmagát igazolja, nem ír önéletrajzot vagy pályázatot, hogy a feladatra való alkalmasságát dokumentálja. Sokkal inkább a gyülekezet szemléletmódját igyekszik a kicsinyes pártoskodás helyett az örökkévaló értékek felé fordítani. „Könnyhullatással írt levelében” nagy türelemmel buzdítja a gyülekezetet, hogy a közösséget romboló pártoskodás és áskálódás helyett vegyék inkább észre azt a szeretetet, melynek követeként végzi szolgálatát közöttük. Közben erélyes határozottsággal is szól hozzájuk: Elég legyen! Hiszen mindezzel magatokat pusztítjátok.

A felolvasott szakasz a levél végéről való. Mondhatnánk azt is, hogy végül mégiscsak beadja az önéletrajzát. Összefoglalja mindazt, amit megtérése, elhívatása során átélt, amit önmagáról röviden el tud mondani. Ebben azonban nyomát sem találjuk annak, ahogy általában hasonló esetben fogalmazni szokás. Nem gyűjti egybe minden nyelvvizsgáját és egyéb bizonyítványait; nem sorolja erényeit, sőt inkább erőtlenségével dicsekszik. Azzal, amiről csak gyanítani lehet, hogy valamilyen betegség lehetett, amivel együtt kellett élnie. Valószínűleg átélhette ő is, amit minden beteg ember: Elég volt! Istenhez is fordult panaszával: háromszor is kérte az Urat, hogy szabadítsa meg bajától. Hiszen talán éppen ez is akadályozta abban, hogy jó kiállású, megnyerő küllemű emberként magával ragadhatná hallgatóságát. De Isten ilyen formán nem teljesítette kérését.

Ehelyett Ő maga mondja azt: Elég. „Elég neked az én kegyelmem.”

Ez az a megnyugtató „elég”. Ez az, amire azt mondhatjuk: köszönöm, elég, pont annyi, amennyire szükségem van. Istennek erre a szavára letehetjük hasztalan vesződségeink terhét, napi fáradtságainkat, előre néző aggodalmainkat, s mondhatjuk: Köszönöm, a te kegyelmed elég.

A mostani vasárnapokat úgy hívják: „böjtelő”. Talán nem vagyok vele egyedül: nem mindig kap az életemben egyforma hangsúlyt a böjt ideje. De ez a böjtelő különösen nem. Most azonban, ahogy végigjárattam a tekintetem az utóbbi 3 hét vasárnapi textusain, valahogy új arcát mutatta felém. Két hete Jézus megdicsőülésének története kapcsán gondolkoztunk el Isten közelségének megtapasztalható élményéről. Az elmúlt vasárnap a családi istentiszteleten arról volt szó, hogy aki Jézus szerint böjtöl, az megmossa az arcát, és őszinte tekintettel keresi Isten tekintetét. Most Pál is azt a leírhatatlan élményét emlegeti, amire igazán nincsenek szavak, de mégis ennek a megnyugtató elégnek az aranyfedezetét adja. Így is összefoglalhatnám ezeket az üzeneteket: az Isten-élmény szegélyezi a böjt felé vezető utunkat. Jézus Isten-élménye, a tanítványok Isten-élménye, Pál Isten-élménye. Nem gondolhatunk mást, mint hogy Isten úgy akar minket böjtre felkészíteni, hogy jelenlétének biztos tudatával akar megerősíteni bennünket.

Champbell Ross nevelésről szóló könyveiben sarkalatos kérdésként fogalmazza meg, hogy a kisgyermek és a kamasz életében egyaránt alapszükséglet, hogy tele legyen az érzelmi tankja. Ha a helyzet oda jut, hogy a szülő azt mondja: elég legyen! Vagy a gyerek mondja: elegem van! – mindenekelőtt azt kell tisztázni, adtunk-e elég szeretetet, elfogadást és biztonságérzetet gyermekünknek ahhoz, hogy elvárásaink lehessenek. Ez az érzelmi tank.

Isten pedagógiája is ilyesmi: böjtben nem azt várja tőlünk, hogy fosszuk meg magunkat dolgoktól, amik után amúgy rettenetesen sóvárgunk. Sokkal inkább el akarja tölteni az érzelmi, a lelki tankunkat azzal az érzéssel, hogy amit ő ad nekünk a kegyelme és szeretete által, az mindenre elég.

Salamon annak idején bölcsességet kért az Úrtól, hogy helyesen tölthesse be a rá ruházott hivatást, jól tudja kormányozni a népet. Tetszett Istennek a kérés, ezért ráadásul megajándékozta őt gazdagsággal, anyagi jóléttel is. Salamon örült ennek, élt is vele, de visszatekintve az életére azt írta róla: mindez hiábavalóság. Ezek a ráadások nem tudják megadni az élet értelmét.

Pál másutt arról tesz tanúságot, hogy Krisztusért kárnak és szemétnek ítélt mindent. Amint Jézus megújító, átformáló szeretete beragyogta az életét, minden más szükségtelenné vált számára. Jézus minden tekintetben betöltötte az életét.

Kinek mit jelent, mitől jön el a böjt? Lehet az egyházi év meghatározott szakasza, amit mindig emlegetünk. Lehet egy tudatos elhatározás időszaka, amire felkészülünk, és tervszerűen igyekszünk minél inkább Isten felé fordulni. Lehet olyan életszakasz is, amikor valamilyen élethelyzetnél fogva valóban mélységében éljük át Krisztus szenvedését. Az ő szava ilyenkor is hangzik: Elég neked az én kegyelmem= te elég vagy nekem így, ahogy vagy. Nem neked kell átélni Krisztus szenvedését, hanem Ő hordozza a tiédet.

„Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem vagyok ilyen. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál.” (M. M. Prisvin, orosz író)

Hozzátehetjük: az ember, akit Isten benned-bennem szeret, jobb nálunk, mert ő az Isten Fia. Lehet olyan Krisztus-élményünk, ami velünk is elmondatja: Íme az Ember, aki bennem él.

Igehirdetés 2017. február 5.

Oltár előtti lekciók: 2Móz 3,1-15; 2Pt 1,16-21

Igehirdetési alapige: Mt 17,19

„Gyere, mutatok valamit!” Ezt a kedves felhívás mostanában nálunk vagy egy szép napfelkeltéről, vagy egy sereg madárról az etető körül, vagy az unoka legújabb fotójáról szól.

Milyen jó is olykor néhány percig nem sietni, csak gyönyörködni, átadni a gondolatainkat egyszerűen csak a lét szépségének, valaminek, ami fellelkesít, egy pillanatnyi élménynek. Talán kis apróság, mégis élmény. Persze vannak időigényesebb, tartalmilag gazdagabb élmények is: szellemi, kulturális, közösségi élmények, és még sok minden más.

Érdemes kicsit eltöprengeni a szó jelentésén. Milyen szép is ez a kifejezés: élmény – él-mény. Amit átélünk szívvel-lélekkel, és ami tovább is éltet minket. Szükségünk van élményekre. Keressük is őket saját magunk számára, és igyekszünk mi magunk is élményekkel gazdagítani másokat, ahogy tőlünk telik.

Hol a helyük az élményeknek? Jutalom, alapszükséglet? Időnkénti feltöltődés? Valami, ami néha terven felül sikerül, s akkor örülünk? Vagy éppen hiánycikk? Olyasmi, amire nem érünk rá, vagy amit sokszor hasztalan keres az ember? Mások hajszolják, szeretnék kierőltetni valami módon, de annál keserűbb lesz az igazi élmény hiánya. Utóbbiból fakadnak éppen a függőségek, amik az élménypótlékot adják. A minap olvastam egy cikket, ami szerint Izlandon a drogprevenció nem előadásokon, hanem különféle élményeket nyújtó programokon keresztül történik nagyon eredményesen.

A legkisebbek csak az élményeikből tanulnak. Hiszen nem tudatosak még. Ami megérinti őket érzelmileg, teljes valójukban, az bevésődik, az válik tapasztalttá, az lesz a tudásuk. Ezért olyan népszerű az élménypedagógia. A hatékonyság, a motiválhatóság azonban később, sőt felnőtt korban is arányban van az élményszerűséggel. A lélektan ismeri a flow-élmény fogalmát. Ez egy koncentrált élmény, amikor az ember teljesen át tudja adni magát a tevékenységének, legyen az bármilyen egyszerű, vagy éppen magasztos tevékenység. Fontos, hogy örömet és elégedettséget okozzon. A flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli. Egyszerűen úgy is összefoglalhatnánk: amikor az ember a helyén érzi magát.

A minap pedig egy olyan ((buddhizmustól ihletett)) gondolatsor került a kezembe, ami az életet a zenéhez és a tánchoz hasonlítja. Ezekben nem a kezdettől a célig kell eljutni, a zene lényege nem az, hogy a végére érjen, a táncé pedig, hogy a terem egy bizonyos pontjáról a másikig eljusson, hanem maga a zene és a tánc.

Mi tehát az élmény? Mondhatnánk: olyan életérzés, ami feledteti a korlátainkat, a lehetőségek határait, a múlandóságot, életünk dolgainak töredékességét. Ami felemel, feltölt, továbblendít, és mindenképpen alakítja, befolyásolja a látásmódunkat.

Jézus felvitte tanítványait külön egy magas hegyre. Éppen akkor, amikor előzőleg az élet korlátairól, önmegtagadásról, kereszthordozásról, saját közelgő haláláról beszélt velük. A hegyen különleges élményben volt részük. Talán feledtetni akarta velük az előbbi rossz hangulatot? Kiemelni kicsit a szomorúságból, hogy aztán újra belevessék magukat az élet sűrűjébe? (Alighogy leérnek a hegyről, máris egy súlyos beteget hoznak gyógyításra: a holdkóros fiút.) Megnyugtatni akarta őket, hogy ne vesződjenek most a gondolattal, hogy van az, hogy Jézus egyáltalán meghalhat?

De Isten létének nem része az „egyszer fent, máskor lent” állapot. Hajdan a Mózesnek adott kinyilatkoztatásban így mutatkozott be: „Vagyok, aki vagyok.” Ő a lét alapja, eredete, fenntartója. Ő az állandóság és a korlátok nélküli örök lét. Most pedig nem csupán kis jókedvet, vigaszt nyújt Jézusnak és a tanítványoknak, hanem a Jézusban adott kinyilatkoztatásban a lét értelmére ad választ. Nem csupán véletlenszerűen, hanem sorsfordítóan akarja megváltoztatni a látásmódjukat, s vele a miénket is. Élete/ünk nem a sors szeszélye szerinti hullámhegyek- és völgyek egymásutánja. Jézus küldetése, hogy majd a pokol mélységéig szálljon le, hogy megszabadítsa a kétségektől szenvedő embert a kilátástalanságtól. Megdicsőülésének pillanatában mégis betekintést engedett abba, hol az ő igazi helye. Talán nem tiszteletlen azt mondani, hogy a következő jelenet „meddig leszek még veletek?” (Mt 17,17b) felkiáltásában Jézus honvágya szólal meg. Emberként Ő is átélte a teljesség utáni vágyakozás fájdalmas hiányérzetét. De a hegyen kapott élmény azt is megmutatja, hogy az Atya és a Fiú szoros egysége milyen eltéphetetlen kötelék. Ha még eggyel korábbi szakaszra is visszatekintünk, Péter vallástételét olvashatjuk. A formailag egyszerű mondat: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” arról tanúskodik, hogy Péter átélt valamit abból, mit jelent ilyen megmagyarázhatatlan módon közel lenni Jézushoz. Ez a néhány evangéliumi beszámoló így együtt éppen azt üzenheti nekünk, hogy Isten Krisztus és a Szentlélek által ebbe a kötelékbe akarja vonni benne hívő gyermekeit. Akkor lépünk az üdvösség útjára, ha megérlelődik bennünk, hogy a mi igazi helyünk is az Atyánál van, a vele való közösségben lehetünk igazán otthon már földi életünkben is, ahol nincs maradandó városunk. Mégis a helyünkön érezhetjük magunkat. Noha az életünk múlandó, mégis van rá időnk, hogy elmélyedjünk a pillanatban, hogy ne szorítson az idő rövidsége. Jézusban a végtelen Isten jött közénk. Ezért valami módon tényleg igaz, hogy életünk legfőbb értelme nem abban van, hogy eljussunk egy kiindulóponttól egy megvalósítandó célig. Ez is lehet nagyon fontos. De az értelmét mégis csak abban találjuk meg, ha átéljük Isten jelenvalóságát, mint ami a zene, amihez a lépteinket igazítjuk.

Hogyan? Sokszor vágyom rá, hogy szavakat találjak. Hogyan mondhatnám el azoknak, akiknek ez nagyon távoli, talán egyenesen elképzelhetetlen? Aki át is élte már, hogy érzi Isten közelségét, talán szeretné, hogy máskor is, vagy mindig, vagy megragadhatóbban legyen jelen. Vagy épp amikor legnagyobb szükség lenne rá, pont akkor halványul ez az érzés.

Most sem tudok igazi jó szavakat találni rá. Órákig gondolkoztam pedig rajta. Csak kérem Őt. ajándékozzon meg mindannyiunkat imádságos csendes percekkel. Ragyogtassa ránk szeretetének fényét, nem a látomás fényerejével, csak olyan csendben, mégis egészen bizonyosan beúszva az éjből a reggelbe, akár egy szép napfelkelte. Gyűjtsön egyre többeket maga köré, mint a madarak gyülekeznek az etetőn életet megtartó táplálékukért. Hiszen Jézus evangéliuma a minket tápláló, éltető szó, az örök élet beszéde. A mennyei szózat is erre biztat: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok.” És bontakoztassa ki bennünk a hitet! Növekedjék a hitünk, akár egy kisgyermek. Legyen bennünk gyermeki bizalom, hogy minden körülmények között mennyei Atyánkra bízhatjuk az életünket, hogy az Ő mennyei családjának tagjaként nem kell félnünk semmitől.

Lacknerné Puskás Sára